Meg lehet egyetlen bővített mondattal fogalmazni, mi a sakk?
Nem nagyon. A saját eddigi életem a legjobb példa az összetettségére. Amikor elkezdtem a sakkozást, még kizárólag játékként tekintettem rá. Ez eléggé gyorsan átalakult sport-, majd élsporttevékenységgé.
Meddig játszott és mikortól sportolt?
7-8 éves koromig, amíg egy-egy versenyen indultam, kizárólag játékról beszélhettünk. Utána elkezdődött a sport, amit gyerekfejjel az ember nem érez annak. Még ekkor is a játék áll első helyen, főleg, hiszen túl kell járjál mások eszén.
Ekkortól kezdtem el erősebb versenyeken indulni, ahol már kifejezetten egy-egy személyre készültem. Hetekkel előtte konkrétan e cél érdekében edzettünk, bővítettük a játékrepertoáromat, ami oktatás, és ezzel már bele is sodródtunk a sakk tudományos részébe is, a kutatásba. Az ellenfél partijainak mélyreható elemzése, erősségeinek, gyengeségeinek feltárása nélkül nem tudsz eredményt elérni, nem tudod a maximumot kihozni a partiból.
Polgár László és Polgár Judit módszere
Hogy nézett ki a gyakorlatban a Polgár-módszer?
Reggel nyolc órakor megjelent az aktuális edzőnk és elkezdtünk edzeni. Sakkoztunk, feladványokat oldottunk meg, amit rövid ebédszünettel délután négyig folytattunk. Eztán az edzőt két-három sakkozó váltotta és estig gyakoroltunk tovább. Később annyi változott, hogy elkezdtünk kiegészítő sportágként pingpongozni. Negyed hétkor keltünk, majd elmentünk pingpongozni, hazaértünk tízre és utána folytattuk a sakkot. Ma már minden élversenyző komoly fizikai felkészítést végez – apu megelőzte a korát ezen a téren is. Iskolába nem jártunk, magántanulók voltunk.
Év végén vizsgáztak?
Igen, a Deák Ferenc iskolában. De legyünk reálisak: alsó tagozatban nincsenek nagy elvárások, otthon anyu és apu töredékidő alatt tanította meg nekünk a fő tantárgyakat. Olvasni sakk-könyvet olvastunk, amikor a tollbamondást, másolást gyakoroltuk, sakknovellát hallgattunk, írtunk.
Még akkor is sakk?
Apuék összekötötték a kellemeset a hasznossal.
És a felső tagozat?
A tanulással kapcsolatban úgy csökkent az elvárás a szüleim részéről, ahogy lépdeltem egyre feljebb a sakkban. Úgy voltak vele, nem presztízskérdés, hogy mindenből ötös legyek. Ekkor a szó hagyományos értelmében már egész évben nem tanultam. Apu úgy szervezte a programot, hogy pár héttel az iskolaév vége előtt nem mentünk versenyre, ekkortól fókuszáltan az év végi záróvizsgára koncentráltunk.
Két hét alatt tanult meg egyévnyi anyagot?
Lényegében igen. Nem kellett ötös legyek, mert nem ez számított apuéknak.
Továbbtanulás, mint cél felvetődött?
Zsuzsi testnevelési egyetemet végzett Minszkben, Zsófi képzőművészetet tanult. Én meg 12 éves koromban már első helyen álltam a világranglistán, egyértelműnek látszott, hogy nem az iskola, a diploma fogja meghatározni a karrieremet.
Ma már kétgyermekes anya, de gyerekei nem lettek profi sakkozók. Miért nem választotta ugyanazt az utat, a Polgár-módszerként elhíresült nevelést, ami testvéreivel világhíressé tette?
Ami szüleim által megvalósult, azt már születésünk előtt eldöntötte apu. Hozzá kell tenni, elképesztően fanatikusan hittek abban, hogy ez a megfelelő út számunkra. Rengeteget dolgoztak, olykor három műszakban, és mindenüket sakk-könyvekre, edzőkre, az álmuk megvalósítására költötték. Amikor mindkét szülő pedagógus, másképp tudnak segíteni, szólni a gyerekhez. Apu pszichológiát is végzett, menedzserünk is lett. Azt nem lehet szavakba foglalni, hogy pedagógiai tudásukkal, érzékükkel mennyit tudtak hozzátenni az emberi fejlődésünkhöz.
Nekünk merőben más élethelyzetben születtek a gyermekeink. Még aktív sakkozó voltam, amikor Olivér születése után hét hónappal hét férfi mellett egyedüli nőként Argentínába utaztam a világbajnokságra, ahol a világranglista első nyolc helyezettje játszott körmérkőzést. Férjem állatorvosi praxist vitt már akkor is. Mi már másképp gondolkodunk arról, hogyan tudjuk megadni a sikeresség lehetőségét a gyermekeinknek.
Avagy: ne döntse el a szülő még a fogantatás előtt, mi legyen a gyerekből?
Nem azt mondom, hogy egyik módszer jobb vagy rosszabb. Azt mondom: ahhoz, hogy valaki kellő tudással felvértezve végig tudja vinni apu módszerét, nagyon kell tudja, hogy mit akar és nem egy-két évig, hanem évtizedekig kell tegyen a megvalósulásáért. Nálunk mindez hiányzott. A mi életmódunkban, szituációnkban, ahol már mindkettőnk kialakult karrierrel rendelkezett, úgy gondoltuk, ezzel tudjuk segíteni a gyermekeinket.
A gyermekei 15 és 13 évesek. Tereli őket a továbbtanulás irányába?
A hagyományos utat járják, bár nem tudom azt mondani, hogy olyan nagyon elégedett lennék az iskolarendszerrel.
Mi a zúgolódás oka?
Harminckét gyerekkel nem lehet egyszerre foglalkozni. Ahhoz, hogy valóban úgy tanuljanak, aminek értelme van, és amit valóban hasznosítani tudnak, 12 főnél nem lehetne több egy osztály. Ez persze megvalósíthatatlan a közoktatásban, nyilván csak magánkezdeményezéssel oldható meg.
Mi tanít jobban: az iskola vagy az élet?
Nyilvánvalóan az élet, csak a kérdés az, hogy tudod a szükséges szabályrendszert kialakítani az otthontanuláshoz. Még annál a gyereknél is, aki képes töredékidő alatt elsajátítani a tudást, ha csak teng-leng, a túl sok a szabadidővel, a kütyük használatával, a semmittevéssel, az unalommal töltött órákkal, ugyanúgy félremehet a dolog. Nyilvánvalóan sokkal nagyobb erőfeszítés és törődés a szülő részéről, ha magántanuló a gyerek. Ott nincs mese, minden pillanatnak tervezettnek kell lennie, és oda kell figyelni. Az iskolában ezzel szemben tudod, hogy mi történik. Jó vagy kevésbé jó, de tudod. A szülő rábízza az iskolára a felelősséget és bizonyos szempontból könnyű is azt áthárítani.
Leckét kikérdezős anyuka?
Nem annyira.
A Kádár-korszak
A Polgár-módszer egy olyan korban öltött testet, amely kevésbé az egyéni kísérletezésről, a tehetség kiemeléséről maradt emlékezetes, mint inkább a mindenki egyformán szürke világáról. Akadt is problémájuk elegendő. Gyerekként hogy élte meg, hogy a külvilág, a politika durván beleszólt az életükbe?
Az ember a történelmi információk birtokában már másképp lát, értelmez dolgokat. Ami biztos, a ’80-as évek elején előfordult olyan fenyegetés, hogy apuékat pszichiátriára zárják, minket meg állami gondozásba helyeznek, mert nem jártunk iskolába. Azt feltételezték, hogy a házon belüli neveléssel megnyomorodunk. Mire legkisebb gyerekként elkezdtem sakkozni, puhább korszakba értünk, amikor már elfogadták apuék kísérletét, e téren engedett a politika. Ettől még bárhova mentem, egyértelműen furcsán néztek ránk és mindig akadtak konfliktusok, hol a sakkszövetséggel, hol mással. Az elnyomó rendszereket tényleg nem arra találták ki, hogy a különcöket megtapsolják, piedesztálra emeljék.
Ki volt hármójuk közül a legtehetségesebb?
Sokan mondják, hogy Zsófi. De nehéz ezt objektíven megítélni, mert Zsuzsi pályafutását meghatározta, hogy elsőszülöttként úttörő szerepbe kényszerült. Rengeteg problémával ő találkozott először, neki kellett megküzdenie a szembeszéllel itthon és külföldön is. Amikor 17 évesen, 1986-ban a világranglista első helyére került, a FIDE úgy döntött, minden nőnek ad 100 ÉLŐ-pont bónuszt. Mindezt azzal a hivatkozással, hogy Zsuzsinak csak azért lehet a többi nővel szemben kiugróan magas a pontszáma, mert férfiak ellen játszik, és mivel a férfiaknak magasabb az ÉLŐ-pontja, ezért többet lehet elvenni tőlük egy-egy győzelem után.
Az, hogy a nemzetközi szövetség ilyenre képes – ráadásul magyar támogatottsággal –, eléggé sokkolta, megtörte a lelkét, valahol a karrierjét is. Bár még így is csak a második helyre tudták visszaszorítani.
Nem csodálom, hogy ez megviselte. Ha egy sportoló, aki tiszta körülmények között, szó szerint fekete és fehér feltételrendszer mellett legyőz embereket – direkt nem hegyezem ki férfira vagy nőre – és mégse ismerik el a teljesítményét, annál kevés nagyobb sportigazságtalanság létezik.
Volt még hasonló eset elég. Előfordult, hogy a magyar férfi kvalifikációs versenyeken, a magyar bajnokságon továbbjutott, de egy csavarral mégsem került be a válogatottba. Neki durva történeteket, hatalmas blokkolásokat kellett elviselnie, megemésztenie.
Portisch, Ribli, Sax, Adorján – az 1978-as sakkolimpián győztes magyar négyes névsorát még ma is sokan fejből fújják. 1991-ben többek közt őket is legyőzve lett 15 évesen magyar szuper bajnok és nagymester. A kor férfisakkozói hogyan viszonyultak ahhoz, amikor meglett emberként egy tizenéves kislánnyal kellett asztalhoz ülniük, uram bocsá’, még el is kente a szájukat? Mi volt a legfurcsább reakció?
A nagymester, akit életemben először legyőztem, finoman szólva nem viselte jól a vereséget. Miután felállt az asztaltól és felment a szobájába, a lift falába verte a fejét. De előfordult olyan is, hogy parti után nem fogtak velem kezet, és akadt, akit egy nagyon szép partin legyőztem, majd utána felháborodottan azt mondta: „Nyerve voltam egy lépésből, itt”. Udvariasan azt válaszoltam: „Igen nyerve volt, csak ha azt lépi, akkor arra ezt válaszolom, és még szebb győzelmet aratok!” Na, ő speciel parti után a vacsoránál odajött hozzám és bocsánatot kért. Összességében vegyes volt a fogadtatás, de az biztos, ha nem olyan karakterem van, hogy szeretem a kihívásokat és ezek a nehézségek, hatások nem még inkább motiválnak, hanem lenyomnak, akkor elvéreztem volna.
És Zsófi?
Ő mindig művészszemléletű volt. Látványosan sakkozott, épp úgy szerette a támadójátékot, mint én. De személyiségében ez a művészi szál, a játékosság bizonyult erősebbnek, mint a monoton edzések, tanulások tűrése. Belém és Zsuzsiba utóbbiakból és mindenáron győzni akarásból talán több szorult. Ráadásul neki meg én okoztam problémát, hiszen egyszer csak jöttem és a teljesítményemmel elnyomtam az egyébként világklasszis eredményeit. Ahogy viccesen szokta mondani:
Bántotta, hogy eredmények terén a harmadik helyre szorult a házi rangsorban?
Soha nem panaszkodott, de nyilvánvalóan sokkal jobb eredményeket érhetett volna el. Valahogy a karaktere így hozta. Vagy a körülmények, mert sok más apróságon is múlott ez persze. Kevesen tudják, hogy amikor 1986-ban Amerikában sakkoztunk, míg mi hazajöttünk, Zsófi angol tanulás címén egy hónapig kint maradt Kanadában. Visszatértünk a IX. kerületi Szigony utcába, a panellakásunkba, miközben ő Lady D-vel, rengeteg fontos, magas pozícióban lévő vagy ismert emberrel a Nancy Reagen neve alatt futó „Just Say no” kampányban vett részt. Elkápráztatta a gazdagság, a csillogás. Egyedül szembesült egy teljesen más dimenzióval harminc napon át. 12 évesen ez nem annyi idő, mint egy felnőtt életében. Nem is sakkozott, edzett úgy ezalatt és mire hazaért, akkorát ugrott a fejlődésem, hogy gyakorlatilag akkor hagytam le egyértelműen.
Mire hivatott a nő?
Édesapja módszerével két tételt bizonyított; lehet zsenit nevelni, egyszersmind a női agy ugyanarra képes, mint a férfi. Egyéni döntésként vagy édesapja sugallatára nem játszott többet nők ellen, miután 1988-ban és 1990-ben, Mádl Ildikóval kiegészülve egymás után kétszer megnyerték a sakkolimpiát?
Kivételesen egyéni. Ha úgy lettem nevelve, hogy a nők képesek ugyanúgy teljesíteni, ugyanúgy játszani, mint a férfiak, akkor miért kellene sakkozni a női olimpián, ha a férfiakkal egy szinten is tudok?
Az ENSZ Planet 50-50 Champion az esélyegyenlőségért programjának a nagyköveteként a női egyenjogúság kérdéséről hogyan vélekedik?
Pont egyik nap mondta a fiam, már nem emlékszem milyen kontextusban, de a semmiből jött elő: „Mi ez a hülyeség, hogy van női és férfi sakkverseny?” Vicces volt tőle hallani, mert nem nagyon beszéltünk otthon ilyen dolgokról, annyira egyértelmű minden szituációban az egyensúly, hogy a lányom semmivel sem kevesebb, mint a fiam. Abszolút egyenlő elvárások szerint élnek, és néha egy-egy ilyen mondat megerősít; örülök, hogy így lettem nevelve, és természetes, hogy a gyerekeimnek is ezt adom tovább.
A magyar zenében mennyire van otthon? Kovács Ákos neve mond valamit?
Igen?
„A női princípiumot beteljesíteni… Hogy mondjuk, valakihez tartozni. Valakinek gyereket szülni. Anyának lenni” – ez egy idézet tőle.
Tudtam, hogy ezt citálja elő, erre emlékszem.
Több kérdésre gondolkodik előre… Így a 21. század elején mi erről a mondatról a véleménye?
Van egy szerb ismerősöm, kifejezetten macsó pasi. Játszottam ellene többször is. Meséli nekem, hogy van egy lánya meg egy fia. Amikor mentek a szüleihez és a lánya elsőnek akart belépni a lakásba, az apja megállította: „Nem, te nem léphetsz be, nálunk a fiú jön be előbb!” Kikérte magának, persze, soha többet nem fordult elő ilyen. Ő ilyen családban nőtt föl, de kinőtte, tudott változni, mert világot látott, van lánya és pontosan tudja, hogy ugyanazt a tiszteletet és lehetőségeket akarja megadni neki, mint a fiának. Igazából nevelés kérdése. Mindenki többnyire azt adja tovább, amit látott ott, ahonnan jött, hacsak nem kerül más közegbe, ami képes hatni rá.
Nem túl megértő ebben a kérdésben?
Nem védem azokat, akik ilyeneket mondanak, de tudom, hogy nekik is van anyukájuk, apukájuk, akik így nevelték őket.
Visszaköszön a Polgár-módszer: olyanná válsz, amivé nevelnek?
Abszolút. Mit látnak otthon? Hogy az anyuka főz, takarít, kiszolgálja a férfit, vagy ha nem is egyenlően, de legalább felosztják ezeket a teendőket?
Simán le lehet egyszerűsíteni konzervatív – apuka keresi a pénzt, anyuka törődik az otthonnal – és liberális szemléletre?
Ez azért ósdi megközelítés.
De amikor a Fidesz 2015-ös kongresszusán, Kövér László azt mondja: „Azt szeretnénk, ha fiaink nem csak tanulhatnák, hanem értenék is Petőfinek ‘Ha férfi vagy, légy férfi’ című versét, ha lányaink pedig az önmegvalósítás legmagasabb minőségének azt tartanák, hogyha unokákat szülhetnének nekünk” – az is otthonról hozott reflex?
Nem szeretek a politikába belekeveredni, de tudom, hogy sajnos beszivárog mindenkinek az életébe. Nyilvánvalóan vannak érdekek is, ki, mit, miért, mikor és hogyan mond. Ezek tények. Nyilvánvalóan, akik vezető pozícióban vannak, legyen az politikus, cégvezető, ismert sportoló, olyan személyek, akik megjelennek a médiában és bármilyen szempontból figyelik őket az emberek, mert példaképek, vezetők, felelősségük van. Nekem is. Tudnunk kell, hogy amit mondunk, az befolyásolja az emberek nézeteit. Jobban vagy kevésbé, de van súlya a mondataiknak.
Ennek van, aki tudatában van, más meg nincs.
Én tudom, de nem akarok magamra terhet rakni amiatt, hogy minden mondatomat átgondoljam, illetve minden újságcikket huszonnyolcszor átolvassak megjelenés előtt. Úgy kell élni, hogy az embernek ez zsigerből jöjjön.
Ezt lehet szeretni, nem szeretni. Nekem fontos az, hogy tudjam. Ezért fontos, hogy a gyerekeimnek megtanítsam, az életet kritikus szemmel érdemes nézni.
És amikor egy nagymama szeretettel mondja a kislány unokájának, hogy jaj, de gyönyörű a hajad, milyen csinosan áll neked a szoknya, míg a fiút azzal dicséri, hogy hú, milyen erős vagy, vagy milyen jó jegyet hoztál?
Számos dologban különbözteti meg a társadalom a lányokat és a fiúkat, amit egyáltalán nem veszünk észre, illetve teljesen jóindulatúan teszünk. Sablon, de valahol ezek a mondatok is hatnak a gyerekre, aki mindig, minden körülmények között meg akar felelni. Mert minden gyerek a pozitív visszajelzést keresi, ebből adódóan ahhoz igazodik, ahol és ahogy ezeket a pozitív visszajelzéseket meg tudja kapni. Még ezek a halvány pici dolgok is mintául szolgálnak neki. Ha elindul egymás mellett két kocsi, és egy milliméterrel az egyik kormányt jobbra, a másokat balra fordítják a sofőrök, száz méter múlva még úgy tűnik semmi sem változott, de ezer kilométerrel odébb már rácsodálkozol, annyira eltávolodtak egymástól, hogy tök más helyen kötnek ki. A lányok és a fiúk bárhol járnak-kelnek, mindenhonnan kapnak visszajelzéseket és ennek megfelelően igazodnak. Látom magamon is. Mi szakmailag úgy lettünk nevelve, mintha fiúk lennénk, eközben egy idő után elmentem nőies irányba.
Pont úgy beszél, mint egy pedagógus, pszichológus.
Mindig az a bajom, hogy mondhatok én bármilyen szuper mondatokat, azok csak gondolatok, amelyeket lehet idézni.
Ezért fontos, hogy ha ma azért dicsérsz meg egy lányt, mert nagyon okos, azzal tettél azért, hogy megváltozzon az általános sztereotípia. Fontos, hogy kisvárosban, nagyvárosban, faluban, intellektuális vagy kevésbé intellektuális családban ezek a régi reflexek elkezdjenek átalakulni. Ha van egy sakkedző, aki meglát egy nyolcéves kislányt, aki tehetséges, ne az legyen az első mondata, hogy: „Te nagyon tehetséges vagy, akár női világbajnok is lehet belőled!”.
Mi a gond ezzel a mondattal?
Mit jelent? Mintha azt mondanád egy kislánynak, hogy te a nyolc általánost is elvégezheted akár, miközben a fiúnak azt, hogy egyetemre fogsz járni. Ennyit jelent. Az edző sem rosszindulatból mondja, hiszen nagyon-nagyon meg akarta dicsérni a kislányt, meg a szülőknek is tudtára akarta adni, hogy tényleg különleges a lányuk, de azért kimondatlanul mégiscsak bezárt egy ajtót, a férfiakkal való egyenlőség ajtaját.
Kiemelt kép: Marjai János/24.hu
