A Kr. e. VI–V. század fordulóján vívott görög-perzsa háborúk egyes jelenetei a világtörténelem legismertebbjei közé tartoznak, mint például a 300 spártai harcos hős helytállása a Thermopülai-szorosban – nemcsak filmek és műalkotások örökítették meg önfeláldozásukat, de sírversüket iskolákban tanítják.
De idézhetnénk a maratoni futás történetét, ami ma olimpiai szám és kisebb résztávjaival együtt kedvelt tömegsport: ennyit futott egy görög katona, hogy Marathónból megvigye Athénba a perzsák felett aratott győzelem hírét. Más kérdés, hogy a történet hitelessége megkérdőjelezhető, sőt valószínű, hogy az egész athéni had „lefutotta” a távot – itt írtunk erről részletesen.
Miközben a hellének a túlélésükért küzdöttek, az akkori világ egyik peremterületén is új kor köszöntött be: a Kr.e. VI–V. században jelentek meg a Kárpát-medencében a harcos szkíták, és honosítottak meg több korszakalkotó újítást is.
Róluk szól a szegedi Móra Ferenc Múzeum negyedéves régészeti kiadványa, a Határtalan Régészet legfrissebb száma, ennek kapcsán kérdeztük Dr. Felföldi Szabolcs régészt, a lap főszerkesztőjét, az SZTE BTK Régészeti Tanszékének tudományos munkatársát.
Kőkemény harcosok
A görög történetírók által emlegetett szkíta népnév alatt semmiképp nem egy homogén etnikumot kell értenünk, a megnevezés a kelet-európai és ázsiai sztyeppéken hasonló kultúrával bíró, iráni eredetű nyelveket (vagy dialektusokat) beszélő, lovasnomád életmódot folytató konglomerátumot jelöl. A legtöbbet az ókori görög történetíró, Hérodotosz révén tudunk róluk, ő maga is többféle szkíta népcsoportot különböztetett meg.
Kőkemény harcosok voltak, a felperzselt föld taktikáját alkalmazva, az ellenséget rajtaütésekkel pusztítva és zilálva sikerrel álltak ellen a hódítóknak: visszaverték a hatalmas perzsa király, Dareiosz támadásait, és „világhódító” Nagy Sándornak is okoztak kellemetlen pillanatokat. A fent már említett időszaknál nem tudjuk pontosabban meghatározni, hogy bizonyos szkíta csoportok mikor költöztek a Kárpát-medencébe, a hozzájuk köthető tárgyi emlékek zöme a Kr. e. V. századból származik.
Komoly technikai előnnyel rendelkeztek az őslakosokhoz képest, ők honosítottak meg a térségben olyan nagy horderejű újításokat, mint például a vas újszerű megmunkálása vagy a kerámiakorongolás
– mondja a 24.hu-nak Felföldi Szabolcs.
Rendkívül hatékony, háromélű nyílvesszőket alkalmaztak, és a nyomok alapján új hazájukban is aktívan hadakoztak: a régészeti emlékek katonai összecsapásokról, erődítmények ostromáról is vallanak.
Nem vagyunk rokonok
Itt merül fel a kérdés, hogy mi az igazság a krónikás irodalom által is sugallt, és a mai közvéleményben is élő szkíta-magyar kapcsolattal?
Honfoglaló őseink és az előttük csaknem 1500 évvel itt élt szkíta népesség között – jelen tudásunk szerint – nem mutatható ki semmiféle nyelvi vagy történeti azonosság.
A szakember hozzáteszi azonban, hogy ettől függetlenül a kulturális és életmódbeli hasonlóság meglehetősen nagy, amin nincs is mit csodálkozni. A sztyeppei lovasnomád életforma nem is engedne nagy különbségeket, és azt se feledjük, elődeink Kárpát-medencébe érkezésük előtt a korábbi szkíta királyságok területén, a mai dél-orosz–ukrán területeken éltek.
A harcos, nomád szkíták a Kárpátok gyűrűjében letelepedtek, más vaskori kultúrákkal keveredtek. Létszámuk eleve nem lehetett magas, a Kárpát-medencébe érkező újabb népek tengerében pedig évszázadok során nyom nélkül feloldódtak.
Szkíta népesség leghosszabb ideig a mai Ukrajna és Oroszország déli területein mutatható ki, a legtovább, a Kr. e. III-II. századig, a Krím-félszigeten
– emeli ki a szakember.
Anya és lánya a sírban
A szkíták által hátrahagyott emlékek értékét nyilvánvalóan eltérően ítéli meg a szakember és a laikus, ám 2009-ben olyan lelet bukkant elő, ami előtt a tudósok is megdöbbenve álltak. Az M0-s építéséhez kapcsolódóan a Budapesti Történeti Múzeum munkatársai egy szkíta temető feltárásán dolgoztak Soroksár határában.
A kettős temetkezés a régészeket is megrendítette, napokig nem nyúltak a maradványokhoz. Végül úgy határoztak, nem bolygatják őket, eredeti helyzetben szedték fel a sírt, vagyis annak bolygatása nélkül emelték ki a leletegyüttest, s ma is ugyanabban a helyzetben láthatóak a múzeumban, ahogy másfél évezrede eltemették őket.
A nő bordái között egy háromélű szkíta nyílvesszőt találtak olyan helyen, amely felveti annak a lehetőségét, hogy talán épp e nyílvessző oltotta ki az életét. A gyerek halálának okáról egyelőre semmit nem lehet tudni, de az biztos, hogy azonos időpontban temették el őket. Maga a temetés módja és egyéb más jelek is arra utalnak, hogy anyáról és lányáról lehet szó, de minden kétséget kizárni képes DNS-vizsgálatot ebben az esetben még nem végeztek.
Kiemelt kép: A soroksári kettős temetkezés. Forrás: Budapesti Történeti Múzeum
