Giorgo Sagredo gazdag kereskedőcsalád fiaként született Velencében, de szülei hamar aggódni kezdtek érte: látszólag gyógyíthatatlan betegség gyötörte. Ezért hát ötévesen, 980-ban szülei a San Giorgio Maggiore-szigeten fekvő bencés kolostorba adták, hogy ha a szerzetesek imái meggyógyítják, Isten szolgálatába adják őt.
Giorgo felépült, így tanulmányait a bencések között kezdte meg, és igen tehetségesnek bizonyult. Huszonöt esztendősen már perjellé lépett elő, hét évig oktatott a bolognai kolostori iskolában, majd 1012-ben a velencei rendház apátja lett. Közben édesapját egy szentföldi zarándoklaton megölték az arabok – a fiú ekkor, 995-ben változtatta nevét apja után Gellértre –, nem sokkal később édesanyja is meghalt.
Gellért lemondott minden örökségéről, életét az imáknak és a tanulásnak szentelte. Apátként sem találta meg élete célját, egyre inkább elhatalmasodott rajta régi vágya, hogy a Szentföldön terjessze a hitet, ezért 1015-ben hajóra szállt. Ám az Adrián egy vihar miatt Póla közelében, a Szent András szigeten kényszerült vesztegelni, itt ismerkedett meg Razina pannonhalmi apáttal.
A herceg nevelője
Razina rábeszélésére Gellért vonakodva bár, de hajlandó volt Szent István udvarába ellátogatni, hogy majd onnan, a Magyarországon át vezető zarándokútvonalon jusson el céljához. Gellért legendája szerint 1015 májusában érkezett Mór pécsi püspökhöz, majd augusztusban jutott el Fehérvárra, a királlyal 15-én, Nagyboldogasszony ünnepén találkozott.
Prédikációja olyan hatást gyakorolt Istvánra, hogy rávette az akkor 35 éves szerzetest, maradjon Magyarországon, és rábízta fia, Imre herceg nevelését is. Gellért végre lemondott szentföldi terveiről, és végül hét évig maradt az udvarban. Amellett, hogy a trónörököst tanította, diplomáciai ügyekben is eljárt, a magyar király követeként megfordult például Franciaországban.
Amikor Imre betöltötte 15. életévét, 1023-ban Gellért Bakonybélre vonult vissza, hogy remeteként éljen, minden idejét imádsággal, elmélkedéssel és írással tölthesse. Itt születtek meg a Zsidókhoz írt levélhez és Szent János első leveléhez szóló magyarázatai, amelyek utóbb sajnos nyomtalanul elvesztek – írja a Rubicon.hu.
István támasza
Sokáig nem élvezhette a maga választotta elvonultságot. István király 1028-ban legyőzte a Maros vidékét uraló Ajtonyt, az itteni egyház megszervezését pedig Gellértre bízta. Hatalmas energiával látott munkához és szép eredményt ért el, templomokat építtetett, iskolákat alapított, bejárta a püspöksége területét, tömegesen térítette meg az ottani magyarokat, hirdette az igét és gyógyításaival számos csodát vitt véghez.
Írói munkásságát sem adta fel, Marosvárott írta meg élete fő művét, a Nabukodonozor által kemencébe dobatott három ifjú megszabadulásának bibliai történetén alapuló Deliberatiót. István egyik legtehetségesebb, hű segítőtársa volt, és ő is mindig számíthatott a király támogatására.
Szembeszállt az utódokkal
Első királyunk halála után, 1038-tól viszont utódaival szembekerült. Orseolo Pétert azért ostorozta, mert németbarát politikájától az ifjú magyar egyház függetlenségét féltette: el akarta kerülni, hogy a magyarok a kereszténységet idegen vallásként könyveljék el. Aba Sámuelnek pedig azt nem tudta megbocsátani, hogy Csanádon meggyilkoltatott 50 főurat – ezért még a koronázást is megtagadta tőle.
Aba halála után Orseolo Péter német segítséggel tért vissza, Gellért püspök keményen harcolt a magyar egyház önállóságáért. Olyannyira, hogy a Vata-féle pogánylázadás kitörésekor, 1046-ban Fehérvárról Vazul hazatérő fiai, s András és Béla elé indult.
Megálmodta halálát
Útban a pesti révhez, előző este társaival Diósdon szállt meg, ahol megálmodta halálát, másnap reggel így szólt kísérőihez:
„mi a mai napon a mi Urunk Jézus Krisztushoz jutunk a vértanúság koronájával az örök boldogságba. […]Láttam ugyanis a mi Urunk Jézus Krisztus szentséges anyjának, Szűz Máriának az ölében ülni, amint bennünket magához szólított, és saját kezéből megáldoztatott testének és vérének szentségével. De mikor Benéta püspök járult elébe, tőle visszavonta Jézus Krisztus a szentséget. Ő tehát ma nem lesz vértanúságunk részese.”
Ezt követően folytatták útjukat, Gellért – mivel a szolgálat 56 esztendős korára minden erejét felemésztette – egy kocsin vitette magát. A révnél pogányok támadtak rájuk, kövekkel dobálták az Úr szolgáit. Gellért a kereszt jelét vetette támadóira, majd térdre borulva arra kérte Istent, ne rója fel bűnükül, hiszen nem tudják, mit cselekszenek.
A Gellért-hegy
Gellértnek szörnyű halála volt. Leráncigálták a kocsijáról, taligára rakták és a mélybe taszították az átkelő mellett magasodó Kelen hegyéről. Ekkor még mindig lélegzett, ezért a legenda szerint a pogányok mellét dárdával átütötték, majd egy sziklához vonszolták, és agyvelejét szétloccsantották.
A Duna ugyan mindig meg-megáradt, arról a kőről azonban, amelyen Szent Gellért fejét összetörték, hét évig nem tudta a vért lemosni, míg végül a papok a véres követ elvitték.
Jövendölése is beteljesült, társai közül egyedül Benéta püspök élte túl a vérengzést, őt András herceg mentette meg. Gellértet Pesten temették el, itt nyugodott hét évig, amikor is testét hazavitték Csanádra, Kelen hegyét pedig ma Gellért-hegynek ismerjük.
Amikor Szent László király közbenjárására Istvánt és Imrét, valamint Zoárd és Benedek nyitrai remetéket is szentté avatták, Gellért is ebben a különleges kegyben részesült. A források szerint a csanádi püspök kanonizációja körülbelül tíz nappal a Zobor-hegyi szerzetesek felemelése után, július 26-án történt Csanádon.
