Az ínséges kétezres évek, a felesleges remake-ek és értelmetlen folytatások szomorú trendje után az elmúlt évtizedben egyre több az eredeti koncepciót követő, a hetvenes évek szerzői horroros aranykorából is sokat merítő rémfilm. Ezeket írja le és mossa össze könnyelműen a „poszthorror” címke, amelyet fesztiválsikerekre, fősodorbeli munkákra és a horror műfajától teljesen eltávolodó művekre is ráaggattak már – így említhető egy mondatban az egymástól olyannyira különböző Valami követ, a Hang nélkül és a Szellem/világ.
Ari Aster bemutatkozó rendezésében, az Örökségben egyaránt nagy gondot fordított a szerzői pszichohorror lélektani rezdüléseire és az okkult, illetve kísértethorror fősodorbeli sémáira. Szép sikert aratott filmje beillett a független családi tematikájú horror utóbbi évekbeli tendenciájába, a Babadook és a Mi közé, de a démoni mítoszokat felelevenítő, a folytatásoknak megágyazó James Wan-rendezésekből (Insidious, Annabelle) is sokat merített. Második filmjével, a Fehér éjszakákkal Aster nem a közönségnek tesz további engedményeket, inkább mélyebbre hatol a lélektani horror pszichológiai útvesztőiben, miközben a fantasztikumot teljes mértékben kivonja történetéből.
A Fehér éjszakák főhőse, Dani a barátjával és a férfi haverjaival indul el Svédországba, hogy egy helyi kisközösségben töltsön el néhány hetet. Noha párkapcsolata meglehetősen rossz állapotban van, szüksége van a kikapcsolódásra vagy legalább a környezetváltozásra, miután a történet elején bipoláris depresszióban szenvedő húga öngyilkosságot követ el, mi több, szüleiket is magával rántja a halálba. Svédországban aztán Daniék egy sajátos szabályok szerint élő szektába kerülnek, a napfényes hegyi falucska lakóinak pedig terveik vannak a jövevényekkel.
Az Örökséghez hasonlóan ezúttal is a gyászoló, meggyötört hős áll a középpontban, aki öntudatlanul is egy új közösség, egy új család felé fordul, hogy begyógyítsa a lelkén tátongó sebet. Aster előző filmjében az új közösség a sátánista Antikrisztus-várók társasága volt, ezúttal pedig a svéd falu enigmatikus lakói – szerepük azért ellentmondásos, mert a legtöbben jóval rokonszenvesebbek, mint Dani barátja vagy a férfi egyik-másik bunkó és szexista cimborája. Ahogy a hősnő egyre jobban megismeri a szekta életmódját és szokásait, fokozatosan eltávolodik eredeti társaságától. Megértjük, hogy nemcsak a gyászát kell feldolgoznia, hanem a kapcsolata is végső próbatétel előtt áll: Christiannel vagy újra összemelegednek, vagy örökre el kell engedniük egymást.
A látványvilág szempontjából a Fehér éjszakák különlegességét az adja, hogy szinte minden jelenete vakító napfényben játszódik. A svéd falu közössége a nyári napfordulóra készül, ekkor pedig a szokásosnál is világosabb van a környéken. Ám ahogy a Don Siegel rendezte Gyilkosok bizonyította a hatvanas években, hogy a napfényes, kisvárosi noir is lehet működőképes, úgy Asternek sem okoz gondot nyomasztó, félelmetes atmoszférát teremteni szikrázó napsütésben.
A napozó, táncoló, mulatozó szektások képei így meglehetősen pszichedelikus epizódokat eredményeznek, Aster pedig rendre lelassítja vagy akár fel is függeszti a fő történetszálat azért, hogy szinte etnográfusi aprólékossággal kövesse le a helyiek bizarr szokásait.
Ám ezzel a rendezői közelítésmóddal együtt jár, hogy a Fehér éjszakákban a felütés rémálomszerű víziói után voltaképpen alig láthatóak olyan horrorjelenetek, amelyeket klasszikus értelemben ijesztőnek nevezhetnénk. Ha azért ülünk be a moziba, hogy folyamatosan ránk hozzák a frászt, ne ezt a filmet válasszuk. Persze, rémisztő, hogy milyen szokásokat követnek a svéd szekta tagjai, de Aster a rítusokat sem a sokkszerű rémületkeltés, hanem a fokozatos feltárás és elmélyítés jegyében mutatja meg.
Ez a tudatos és következetes alkotói döntés teljes mértékben illik a Fehér éjszakák lassú történetvezetéséhez, amely a hősnőben lezajló lelki folyamatokra helyezi a hangsúlyt. Dani mellett azonban a baráti társaság tagjai kevéssé egyénített, felületesen megírt karakterek. Különösen érthetetlen, feleslegesnek tűnő mellékszál, hogy közülük többen is doktori hallgatók, noha egyáltalán nincs is kutatási témájuk, és sokkal inkább tűnnek legénybúcsúra érkező, tahó turistáknak, mint elhivatott antropológusoknak.
Ám a melléjük helyezett szekta igazán emlékezetes közösség: a helyiek szőke fürtjeikkel, széles mosolyukkal és fehér lepleikben úgy néznek ki, mint akik bármikor készen állnak arra, hogy ABBA-emlékműsort adjanak elő az amerikaiaknak.
Hasonlóan az utóbbi évek mumblegore-horrorjaihoz, a szekta funkciója a Fehér éjszakákban is az, hogy önvizsgálatra kényszerítse a főhőst, a svéd közösségben ugyanis alapvetően megkérdőjeleződik Dani társasági-társadalmi pozíciója – és nem biztos, hogy a szektatagok kegyetlenebbül bánnak vele, mint a barátai.
Végül a Fehér éjszakákban ugyanaz az erő mutatkozik meg, mint az Örökségben: a közösség, a rendszer ereje, amely maga alá gyűri, beolvasztja az egyént. Ari Aster mindkét filmje allegorikus történet arról, hogy mindannyiunknak szüksége van az életünket szervező rendre, egy struktúrára, amelyben otthonra lelhetünk. Aki sikeresen alkalmazkodik a közösség szabályaihoz, ajándékot kap: többé soha nem kell egyedül döntést hoznia, újra van oka hinni a nála nagyobb erőkben. Végeredményben a Fehér éjszakák aligha tekinthető klasszikus horrorfilmnek, sokkal inkább a szabad akarat önkéntes feladásának figyelemre méltó, nagy erejű példázata.
Fehér éjszakák (Midsommar), 2019, 142 perc, 8/10
Kiemelt kép: ADS Service Kft.
