A Tanácsköztársaság volt már „dicsőséges 133 nap”, „vörös tatárjárás” és „bolsevik rémuralom” is az elmúlt száz évben. Le lehet-e hántani róla a rárakódott indulatrétegeket, hogy megnézzük, mi van mögöttük valójában?
Hatos Pál: Nem könnyű, hiszen több szempontból is dobogós korszakról van szó. Az 56-os forradalom után ez a második legrövidebb időszaka a magyar történelemnek, amely a mai napig mélyen meghatározza a politikai gondolkodásunkat. Akkor is ott bujkált a vitákban, amikor a rendszerváltás után elfelejtették, most pedig visszatérőben van, és még mindig nagyon heves indulatokat vált ki. A történésznek viszont munkaköri kötelessége, hogy túllépjen ezeken. Persze mi is emberek vagyunk, tele érzelmekkel, mégis a rég elhamvadt események hamuja alá kell néznünk. Közben tudjuk, hogy amit kikotrunk az is csak egy időre, a saját generációnknak szól. Egy idő után minden értelmezésből kilóg a lóláb, minden mese elfárad.
Csunderlik Péter: Nyilván minden nemzedéknek megvan a maga nézőpontja, közben változik a tudományos divat is, ami megszabja, éppen mi az érdekes. Teljesen objektív értelmezést tehát nem lehet előállítani, de az események logikáját azért egész jól megérthetjük. Ehhez azonban bele kell helyezkednünk a korszakba: abba, hogy milyen volt az ország helyzete a világháborús vereséget követően, és ez milyen közép-kelet-európai összefüggésekbe illeszkedett. Hogy mik voltak a problémák, amikkel szembenézett a társadalom, és amire egy rövid ideig jó válasznak tűnt a proletárdiktatúra. Miért támogatták a rendszert ugyanúgy értelmiségiek, a szociáldemokráciában csalódott munkások, vagy épp nemzeti érzelmű katonatisztek, akik később a Horthy-rendszer oszlopai lettek.
HP: Rögtön vitatkoznék is Péterrel, ha szabad.
Mi az hogy!
HP: Szerintem épp az a dolgunk, hogy lebontsuk az „események logikáját”. Ma reggel, amikor fölkeltem, például nem gondoltam úgy, hogy történelmi tetteket fogok végre hajtani, és talán Péter sem. Nagyon kevesen élik az életüket olyan történelmi tudatossággal, hogy elképzelik, majd az utókor mit gondol róluk 50 vagy 100 év múlva. Az emberek általában nem érzik magukat egy nagy, átfogó elbeszélés részének, amiben később a történészek elhelyezik őket. „Ez az első világháború utóhatása”, „Ez a kommunizmus kezdete” – 18-19-ben sem ilyenek jártak a fejükben.
CSP: Szerintem nincs lényegi különbség kettőnk értelmezése között. Az események logikáján sokszor épp az irracionalizmust értem. Azt az elementáris erőt kell bemutatni, ami telibe kap itt egy egész nemzedéket. Átmenetileg még olyanok is hívei lettek ennek a szocialista hullámnak, akikről aligha gondolta volna bárki, mint például Apponyi Albert, aki „nagy szocialista világforradalomról” írt 1918 végén.
HP: Vagy ott van Márai Sándor, a világhírű író, aki ugye azért nem tért vissza 1989-es haláláig Magyarországra, mert szovjet csapatok voltak itt, ő pedig következetes antikommunista volt. 1918-ban viszont 18 éves, és megalapítja a Kommunista Írók Aktivista és Nemzetellenes Körét. A Tanácsköztársaság első hetében pedig kijelenti, hogy aki nem támogatta a kommunistákat hat hónappal ezelőtt, mind konjunktúralovag, bezzeg mi, a fiatalok, éheztünk és szenvedtünk eszményeinkért! De említhetnénk Szabó Dezsőt is, a Horthy-korszak elejének kultikus íróját. Ő 1919. április 1-én nyilatkoztatja ki vezércikkben, hogy egyetlen forradalom van: a proletárforradalom. Ezeket az életutakat nehéz logikus ívbe rendezni. Történészként persze nem a számonkérés a feladatom, inkább annak bemutatása, milyen gazdag és ellentmondásos volt egy személyiség, ahhoz képest, ahogy emlékszünk rá.
És mekkora fogadókészség van manapság az efféle árnyaltságra? Pétert nemrég a kormánysajtó vette össztűz alá. A vörös terror relativizálásával vádolták, amiért egy ismeretterjesztő könyvben idézőjelbe tette a kifejezést, és arról írt, hogy Szamuely Tibor népbiztos úgy végeztetett ki embereket, hogy közben nem feltétlenül volt vérszomjas alkat.
CSP: Eszembe sem jutott, hogy azért, mert idézőjelbe teszem a vörös terrort mint történelmi kifejezést, széleskörben úgy olvassák, hogy én lekicsinylem az egész jelenséget, vagy hogy Szamuely mentegetésével vádolhatnak, csak mert azt írom, hogy ő hatalomtechnikai kérdésként tekintett a terrorra, és nem élvezetből gyilkolt. Nem kérdés, hogy a terrort mind elfogadhatatlannak tartjuk. Az indulatokkal kapcsolatban viszont fontos látni, hogy a kulturális emlékezet és a nemzedéki emlékezet elválik egymástól. Egész más a viszonyunk azokhoz az eseményekhez, amikről családi elbeszéléseken keresztül történeteket hallunk. Ez a határ épp 1918-19-nél húzódik. Ami ez előtt történt, az már történelem, ami pedig utána, az még szervesen kapcsolódik a mához, így érzelmileg mélyen érinti a magyarság széles rétegeit.
HP: Az már történelemkönyv, az őszirózsás forradalom és a Tanácsköztársaság viszont kicsit még velünk él. Gondoljunk csak az olyan megbélyegző kifejezésekre, minthogy „a korabeli SZDSZ”, vagy „prefasiszták”. Mai fogalmakkal igyekszünk címkézni mindazt, ami akkor történt.
Ez félrevisz?
HP: Néha akár hasznos is lehet, mert az emlékezet mindig a jelent szolgálja. Elárulja, hogy vélekedünk manapság politikai tétekről, a saját generációnk jövőjéről, Magyarországról, Európáról. Ám a kulturális emlékezet megfagyott, ritualizált ismétlésekben működik, amit igyekeznünk kell megtörni. Ez a feladatunk a Tanácsköztársasággal, proletárdiktatúrával is, vagy hogy is hívjuk ezt az egészet…
Jelzi a korszak bonyolultságát, ha már a megnevezésnél is zavarba jövünk.
HP: Én úgy jellemezném: a történelem szédülete. 1918-1919-ben ugyanis másodpercek alatt évszázadok fordultak. Csak egy példa: van egy vitéz hadtestparancsnok, Tövisházy-Ferjentsik Ottó, aki hazatér a világháborúból, majd a Vörös Hadsereg egyik főtisztjeként részt vesz 1919 júniusában Kassa visszafoglalásában, majd elmegy kamasz fiáért az ország másik felére – mégiscsak a család az első. Ám ételt csak jegyre kaphat, ehhez pedig dolgoznia kell, így beáll kertésznek. Egyik pillanatban tábornok, seregeket vezet, a következő pillanatban viszont már kertészlegény. Olyan hihetetlen mozgások zajlanak, amit a mai eszünkkel el sem bírunk képzelni, pedig azt gondoljuk, hogy szélsőségesen felgyorsult világban élünk. Ahogy Goethe írja: „Kezdetben volt a tett”. Ez 18-19-re is nagyon igaz, amikor a cselekvés sokszor megelőzte a döntést. Forradalmi időkben különösen gyakori, hogy előbb teszünk meg valamit, és csak utólag indokoljuk meg, miért, hogy racionalizáljuk a tetteinket.
Például?
HP: Például Babits Mihály egyetemi tanári kinevezést kap 1919-ben – ahogy már rég megérdemelte volna. Az első előadásán ott ül fél Budapest, mindenki, aki számít. És Babits egyszer csak megszólal: „Elvtársak!”. Soha életében nem volt semmilyen párt tagja, mégis így köszöntette a hallgatóságot. Nem sokkal később persze már bánja és megírja a Szíttál-e lassú mérgeket? című verset, de ez nem menti meg attól, hogy a Horthy-korszakban azért hurcolják meg, mert közel került a kommunistákhoz, a Kádár-korszakban pedig minden kötetéből kihagyják ezt a verset, amiben gyors kiábrándulását írta meg. Mindez két és fél hónap alatt zajlott le az életében, mégis meghatározza az egész későbbi pályáját – s részben utóéletét is.
Milyen közhangulat kell ahhoz, hogy ennyire besűrűsödjön az idő? És mit jelentett ekkor a kommunizmus?
HP: Volt a levegőben egyfajta végítéletvárás, szekuláris vallásosság. Ma már tudjuk, hogy a kommunizmus mennyi rosszat csinált a magyar, az európai, sőt az egész világtörténelemben. Gigászi fiaskó, terrorral és minden egyéb rémtettel. 1919-ben viszont még egész máshogy nézett ki: fiatal eszme volt homályos körvonalakkal, egyetemes szabadulást ígért, így sokakat magával ragadt. Ne felejtsük el, ott a világháború, bármikor meghalhatsz. Elvihetnek katonának, vagy csak elkap a „spanyol” influenza, ami akkor pár hónap alatt százhúszezer áldozatot szedett Magyarországon: férfit és nőt, grófot és szegényparasztot egyaránt…
Igazán egalitárius megoldás.
HP: A legdemokratikusabb betegség a világtörténelemben a spanyolnátha volt. Ebben az atmoszférában kell elképzelni, hogy megjelenik a kommunizmus, megjönnek Kun Béláék Oroszországból, mozgósítanak és elképzelik a világforradalmat. Divatos kifejezéssel élve, sokan úgy érezték: itt a történelem vége.
CSP: Az adott korba kell visszahelyezkedni, hogy az akkor élők milyen várakozásokkal tekintettek a jövőbe és mit tartottak elképzelhetőnek. Így könnyebb megérteni, hogy még a nem épp politikai költészetéről híres Tóth Árpád is az új, „Vörös Istenről” ír, aki majd a sápadt Nyugat arcába lép. Többek között azért, mert a Nyugat által elárultatva érezte magát az ország és részben annak értelmisége is. Sokan látták úgy, hogy az első világháború bebizonyította a kapitalista társadalmi rend csődjét, így a jövő évszázad a szocializmusé lesz.
HP: Egyfelől tehát ott vannak az eszmék és a felfokozott várakozások, másfelől azok abszurd megvalósulása.
Milyen téren jelentkezik leghamarabb a kudarc?
CSP: Lecsökkentik a bérkülönbségeket, mert abból indulnak ki, hogy aki tehetségesebb, erősebb, majd a proletáröntudat miatt többet dolgozik a közösségért. Persze senki nem akar többet dolgozni, ha nem kap érte több pénzt, így 1919 júniusában vissza kell állítani a teljesítménybérezést az órabérezés helyett. Ha van teljes gazdasági visszavonulás, akkor ez az. Vagy ott az alkoholtilalom bevezetése, ami régóta fontos követelése volt a munkásmozgalmi vezetőknek, mert úgy gondolták, hogy az alkohol olyan, mint a vallás: bódít és eltereli a figyelmet a valós társadalmi problémákról. A Tanácsköztársaság első intézkedéseiként bevezeti a tilalmat, de épp a kommün hívei, a munkások ellenzik ezt legjobban. Áprilisban már be is indul a korrekció, engedélyezik is a nehézipari munkások számára a gyenge szovjetsört. Nyáron, amikor a kommün bukásra állt, már a borfogyasztást is. De csak mindenféle engedélyeztetéssel lehetett hozzájutni az italhoz, ami annyira volt kellemes, mint sorban állni egy fesztiválon csúcsidőben.
HP: Emiatt mondom azt, hogy ez egy véres komédia volt. Sajnos része volt a vér és a terror, de a magyar kommunizmus igazán tragikus fejezete azért mégiscsak 1945 után következik be. A Tanácsköztársaság egyrészt rövid ideig tart, másrészt nem olyan unalmas.
Miben izgalmasabb?
CSP: Ha a Tanácsok Országos Gyűlésének jegyzőkönyveit olvassuk, látszik, hogy itt nem előre megírt beszédek, hanem igazi viták zajlottak. Érkeznek a vidéki küldöttek és sokszor keményen kritizálják a kommün vezetését. Beszámolnak róla, hogy mondjuk helyben valaki hogyan harácsol össze perzsaszőnyegeket, amelyre a vezetés önkritikával reagált, és nem eltitkolta a korrupciót, hanem fellépett ellene. Már amennyire fel lehet lépni a korrupció ellen Magyarországon, még Szamuelynek se sikerült rendet tennie a Fővárosi Lakáshivatalban.
HP: Egy szocdem vezető, a Népszava főszerkesztője azt is kimondja: alig néhány hónap telt el, és máris ránk hullott, hogy mi is bürokratizálódunk, pedig ez a burzsoá társadalom sajátossága volt. Egy másik kommunista azt hánytorgatja fel, hogy két kaszt van: azoké, akiknek jár hús, balatoni nyaralás, briliáns gyűrű és a többieké, akiknek semmijük sincs. Egy két hónap alatt nyilvánvalóvá vált, hogy az egyenlőség lehetetlen, mert mindig lesznek, akik egyenlőbbek. Ez a probléma már ilyen rövid idő alatt is felmerül, azzal különbséggel, hogy míg a Kádár-korszakban csak szamizdatokban, 1919-ben még a legfelsőbb fórumokon vitatkoztak róla. A proletárdiktatúra nem marxizmus-leninizmus volt – a szókapcsolat sem létezett –, inkább egy anarchikus ámokfutás. Egyesek számára álmodozók forradalma, de közben sajnos a politika eszközrendszerébe legitim módon bekerült a terror.
Hány áldozata volt a terrornak?
CSP: A vörösterror áldozatainak számát 590-re teszik Váry Albert munkája nyomán, de ő a tűzharcok áldozatait vagy a tettenérés közben lelőtt betörőket is ide számolta. Ha őket nem vesszük, a vörösterrornak 380-365 áldozata volt. Érdemes nemzetközi összehasonlításban is megnézni, hogy ez mekkora szám. Például a harmadannyi lakosú Finnországban vörösök és fehérek között 36 ezer ember halt erőszakos halált néhány hónap alatt. Ez a lakosság egy százaléka. Csak a terror áldozatainak számát ott 12 ezerre teszik.
HP: A magyar történelmi emlékezetben egyik oldal a fehérterrort, a másik vörösterrort nagyítja föl. Az áldozatok emlékét természetesen minden esetben tisztelni kell, de fontos látni, hogy közben a lengyel-orosz határvidéken százezer zsidó esik pogrom áldozatául. Ehhez képest a mi vörösterrorunk, fehérterrorunk „mindössze” háromezer halottat produkált. Ez az anarchikus forradalmi ámokfutás a világháború öröksége.
Ez volt az első háború, amit nemcsak a frontokon vívtak, de a hátországban is ugyanúgy éreztek az élelmiszerhiányon és az elszegényedésen keresztül.
Beszéltünk szédületről és felgyorsult történelemről. Ebben a hihetetlen sodrásban mekkora mozgástere volt egy-egy személynek, államférfinak? Mondjuk Károlyinak, akit sokan a mai napig hibáztatnak a történtekért?
HP: Elég szűk volt a mozgástér, de sosem becsülném alá a személyiség jelentőségét a történelemben. Károlyinak ráadásul elég markáns személyisége volt, nem véletlenül volt eleinte népszerű. Érdekes, hogy ő mai napig a baloldal és a progresszívek hőse, miközben IV. Károly 1918 őszén Károlyit még egy ultranacionalista politikusnak tartotta. 1919-ben Nyugaton is azt tartották róla, hogy egyetlen akácfát nem hajlandó feladni Nagy-Magyarország területéből. Ez is kimaradt a Kádár-korszak proletárdiktatúra elemzéséből, akárcsak az a kérdés, miért csatlakoztak a szociáldemokraták a Tanácsköztársasághoz. A szociáldemokrácia hagyománya gyakorlatilag mai napig alulértékelt nálunk. Pedig itt van egy nagy kulturális építkezés a század első két évtizedében a Népszava körül, demokratikus és emancipációs politikai célokkal és antialkoholizmussal – a polgárosodásnak egyfajta baloldali alternatívája. A szociáldemokraták március 21-én mégis úgy döntenek, hogy elhagyják a demokrata jelzőt a párt elnevezéséből, miközben két évtizeden keresztül azért küzdöttek, hogy a munkásoknak legyen demokratikus választójoguk és beleszólásuk a közügyekbe.
Miért?
HP: Garbai Sándor azzal érvel a Tanácsköztársasághoz való szocdem csatlakozás mellett, hogy amit a demokratikus Nyugattól nem kaptunk meg, azt a diktatórikus kelettől akarjuk megkapni. Vagyis igazságot Magyarországnak, hogy ne csatolják el a tisztán magyar területeket, ne vigyék el az országból a szenet, zsírt és élelmet. „Keleti orientáció” – így hívták az akkori politikát, amely Szovjet-Oroszország mellett tette le a garast.
Van némi áthallása.
HP: Ahogy sok minden másnak is. Ez a nézet persze hatalmas naivitásnak bizonyult, bár Károlyi már korábban is képviselte. Róla nemcsak rosszakarói, de elfogulatlan kortársak is mondták, hogy erélytelen ember volt. Nem volt political animal, nem is ez tette ki élete nagy részét. Szívesebben sakkozott az akkori kávéházakban Karinthyval, és örült, ha mattot adott neki. Járt színházba és épp nem a progresszíveket szerette, hanem Herczeg Ferencet.
És Kun Béla?
HP: Jelentős szerepe volt a kommunista mozgalom sikerében. Polgárilag nem volt igazán erkölcsös, de ha kidobták az ajtón, visszamászott az ablakon. Az orosz támogatás is fontos volt persze, hiszen egy pártot felépíteni csak nagyon sok pénzből lehet. De az, amit Kun Béla erőszakossága, határozottsága jelentett egész biztos, hogy sokakra hatott. Akikre meg mégsem, azokat megvesztegette. A kommunista Hajós Edit mondta róla:
A pénz mellett persze ott volt a messiásvárás és a generációs szembenállás is.
CSP: Nagyon fontos a generációs szembenállás, ez magyarázza a bankár apjával szembeforduló Lukács György radikalizálódását is, de hozhatnám példának a galileisták egész nemzedékét is . Érdemes megnézni, hogy a Tanácsköztársaság idején milyen fiatal emberek kerülnek kulcspozíciókba, a 33 éves Kun Béla és a 34 éves Lukács György már öregnek számít a sok 20 éves értelmiségi között, akik csak előre akarnak menni. A személyiségekre visszatérve: Kun Béla személyiségének tényleg nagyon komoly szerepe volt a sikereiben, Kassák Lajos is odavolt érte. Ha egy szürkébb pártfunkcionárius, mondjuk Weltner Jakab kapja meg ugyanazt az orosz támogatást, biztos nem tudta volna ezt menedzselni.
HP: Kun Béla sem tudta.
CSP: Magyarország katasztrofális helyzetének kezelése meghaladta a képességeit, de szerintem akármelyik magyar politikusét meghaladta volna. Én a hatalomra kerülés menedzselésére gondolok. Valaki jó zavarkeltő, más jó konszolidáló – ezek különböző politikai képességek. Kun Béla a taktikázáshoz értett nagyon, ellentétben Károlyival.
HP: De Kun Béla is hű maradt az örök magyar hagyományhoz: nem értette a nemzetközi nagypolitika összefüggéseit. Ott van a Tanácsköztársaság nagy katonai sikere, az északi hadjárat. Párizsból a „nagyok” fellebbentik előtte a lehetőséget, hogy a románok visszavonulnak a Tiszától, ha ő kivonja a csapatait a Felvidékről. Kun viszont ideologikusan gondolkodik, így nem veszi észre Clemenceau, a francia miniszterelnök csapdáját. Csak arra emlékszik, hogy Lenin másfél évvel azelőtt megkötötte a breszt-litovszki békét, s belement a cári birodalom európai területe nagyobb részének elcsatolásába, azért, hogy konszolidálhassa a saját bolsevista rendszerét. Azt hiszi, hogy ez neki is menni fog, de végzetesen rosszul számít, mert a döntés miatt összeomlik a Vörös Hadsereg morálja és a pesti munkásoké is. Magyarországon 1918 őszén hirtelen hatalmi vákuum alakult ki. A régi elit letűnésével olyanok kerülnek pozícióba, akik kezdők voltak a nagypolitika síkos játékterein. Csak ez már nem a második ligás foci volt, itt kőkemény reálpolitika zajlott.
CSP: Részben azért alakult így, mert az elit 1918 előtt a választójogok szűken tartásával nem engedte be magát a munkásmozgalmat a nagypolitikába. Ellentétben Németországgal, ahol megvalósulhatott egy szociáldemokrata konszolidáció, hiszen az ottani szociáldemokrata politikusok tapasztaltabbak voltak.
HP: Ezért nevezem a Tanácsköztársaságot a baloldal Mohácsának. Egészen addig nagyon hitelesen építkezett a szociáldemokrácia Magyarországon. Kun Béla is onnan jön, szocdem újságíró és pártfunkcionárius volt. Hadifogoly lett az első világháborúban, épp úgy, mint az osztrák Otto Bauer. Bauer is visszajött az orosz fogságból, de nem hozta haza a bolsevik eszméket. Azt mondta, legyünk óvatosak. Kun Béla viszont egyből belecsap a lecsóba, ami katasztrófába torkollik. Az osztrák szociáldemokrácia eredményeit ott láthatjuk Bécs húszas években emelt lakótelepein, vagy a teljes szociális hálóban, amitől Bécs részben ma is az egyik legélhetőbb város. Itt is a személyiség szerepe mutatkozik meg: ha nekünk is Otto Bauerünk lett volna, talán picit máshogy alakult volna az egész sztori, mint ezzel a kalandor, 19-re lapot húzunk mentalitással.
Megnyugodtam, hogy nem nekem kell bedobnom az első „mi lett volna, ha” kérdést. Gyakran Trianon traumája felől értelmezzük az egész időszakot. Kényszeresen visszatérő kérdés: ha nincs Tanácsköztársaság, el lehetett volna-e kerülni a katasztrófát?
CSP: Az tévhit, hogy Trianon a proletárdiktatúra következménye volt. Nem azért vesztettük el Nagyváradot és Szatmárnémetit, Pozsonyt, mert jött a Tanácsköztársaság. A diplomáciatörténészek szerint egyedül Burgenland kérdése volt ebből a szempontból nyitott. Ezt azért Ausztria kapta meg, hogy ott ne valósulhasson meg egy ilyen típusú kommunista hatalomátvétel, mint Budapesten. Burgenlanddal egy jól termő területet kapott Ausztria, hogy az éhező Bécs száját betömhesse.
HP: Kun Béla ámokfutása biztos nem könnyítette meg a dolgunkat a diplomácia sakkjátszmájában, de a román, a szerb és cseh igények addigra le voltak tárgyalva.
Mindenkinek ugyanúgy fájt, Kun Bélának is, hatalomra jutásakor azzal hencegett: két hónap múlva Kolozsváron lesz. Bár ő volt az első, aki kimondta, hogy nem ragaszkodunk a történelmi határokhoz, mégis egyedül ő indított nagyszabású hadműveletet az elveszett területek visszaszerzésére.
CSP: Nem véletlen, hogy a 20-as, 30-as évek magyar illegális kommunistái nacionalista retorikával támadták a Horthy-rendszert. Azzal vádolták, hogy feladott mindent, összejátszott a rablókkal, és ellentétben a Tanácsköztársasággal, nem harcolt a magyar határok megvédéséért. A „Nem, Nem, Soha!” jelszót sem a Horthy-rendszerben, hanem 1918-ban találták ki. Kevesen veszik észre, hogy a híres plakáton nem is a mai határok szerepelnek, hanem az, amilyennek 18-ban képzelték el a megcsonkított Magyarországot.
A korszak szédülete tehát máig ott lüktet politikai vitáinkban. Úgy sem tud múlttá válni, hogy már senki nem él azok közül, akiknek közvetlen emlékei lennének?
CSP: Attól függ, milyen emlékezetpolitika dívik. Van a sebeket feltépő, sérelmi emlékezetpolitika, ami aktuálpolitikai keretbe helyezi a történelmi traumákat, mert az az érdeke, hogy ne tudjanak múlttá válni. Jövőre Trianon századik évfordulója például jó alkalmat kínálhat erre. Ha a kormány akarja, markánsan nyugatellenes értelmezési keretbe helyezheti: a nyugati politikusok akkor is elbántak Magyarországgal, mert csak a saját hatalmi érdekeikkel törődnek. Ezt most még nem látjuk tisztán, mindenesetre az ilyen megemlékezés nem segítené a „gyógyulást”..
Mi a fő tanulság így száz év távlatából?
CSP: Az egyik cimborám szokta mondani:
HP: Frappáns összegzés. Én úgy látom, bele kell nyugodnunk abba, hogy a világot nem a nagy, racionális megfontolások uralják. A jó és a rossz szándéknak ugyanúgy az emberi esendőség, a cselekvőképességünk korlátoltsága és véletlenek szabnak határt. Sokkal anarchikusabb és sokszínűbb a történetünk, mint azt szeretjük tankönyvileg táblázatokba, pontokba sorolni.
Kiemelt kép: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu
