Egy öltönyös férfi lép Klárika elé a Nagykörúton
– Csókolom, Klárika.
– Szervusz, fiam.
– Tessék szíves lenni ideadni a bankkártyáját.
– Miért?
– Mert szeretném az összes pénzét elvenni magától.
– Jaj, fiam, miért?
– Ne tessék rikácsolni. Meg tudjuk ezt beszélni békésen is.
– Igazad van, fiam. Itt a bankkártya.
– Mostantól minden hónapban felveszem a nyugdíját, úgyhogy kéne a kód is.
– 1948.
– Köszönöm. Ne tegyük el azt a tárcát! Nézzük csak meg, hogy van-e benne készpénz.
– De ebből akartam ebédet venni, jön a kisunokám.
– Klárika, hányszor kérjem még meg arra, hogy adjuk meg egymásnak a tiszteletet. Az nem párbeszéd, hogy kiabálunk. Apropó! Látom bottal jár!
– Hát, igen.
– Adja csak ide azt a botot, hadd nézzem, hogy megy nélküle…
– Tessék!
– Na látja! Nem olyan nehéz ez. Ugye?
– Hát, valahogy csak eltotyogok hazáig.
– Hova?
– Haza.
– Talán nem tetszik magának idekint?
– Már hogyne tetszene.
– Adja ide a lakáskulcsát, ezt a papírt pedig itt írja alá. Úgy!
– Jó lesz itt nekem, lefekszem ide az eresz alá.
– Ide ne tessék feküdni, mert itt emberek járnak. És ne tessék kéregetni sem, mert az zavarhat másokat. Valami eldugott helyet tessék választani.
– Jó, rendben, ismerek egy kellemes kis erdőt, majd szedek rőzsét és rakok tüzet.
– Ez egy remek ötlet, az erdő, de rőzsét azt ne tessék szedni, mert az lopás.
– Igyekszem.
– Akkor csókolom.
– Viszontlátásra, fiatalember, és köszönök mindent.
– Nagyon szívesen.
Fotó: Berecz Valter