A világ legelső, DJ-vezényelte táncpartiját 1943-ban tartották az angliai Otleyban. A bulin jazz-zenészek lemezeit játszották, és a táncosokra rászóltak, hogy a dobogással igyekezzenek nem megzavarni a klub földszintjén tartózkodó urakat. A buli belépődíjas volt, és kvázi furcsaságnak számított, hiszen akkoriban az élőzene volt elfogadott – már akkor, ha az ember nyilvánosan táncolni akart.
A ’discothéque’ valódi elődeinek azok a földalatti táncpartik számítanak, amiket a francia ellenállás tagjai szerveztek a második világháború alatt megszállt országban. A nácik „káros amerikai mocsoknak” nevezték és betiltották a jazzt és a swing-zenét, így legfőképpen ezekre ropták a fiatalok a pincékben. A bulikon legtöbbször zenegépet használtak, és csak akkor kértek fel valakit a DJ szerepére, ha zenegép éppen nem volt kéznél.
A hatalmas, kivilágított táncterekkel felszerelt modernkori „nightclub” prototípusaival először Párizsban lehetett találkozni a második világháború után. Noha a zenegép ezekben a klubokban már kiemelt helyen volt, ráadásul lemezjátszókat is fel lehetett fedezni itt-ott, a legtöbb bulin még mindig élőben szólt a zene.
Az aacheni Scotch-Clubban nem tartottak zenegépet, így amikor a szokásos banda 1959. szeptember 19-én este lemondta a fellépést, a tulajdonosok kénytelenek voltak bevetni a klub egyetlen lemezjátszóját. Az este DJ-je Klaus Quirini volt, a buli pedig akkorát szólt, hogy azonnal elkezdték szervezni a folytatást.
A ’60-as évektől kezdve gombamód kezdtek el szaporodni Európában a disco-nightklubok, a Nyugat-Németországban állomásozó amerikai katonák pedig hazavitték magukkal a furcsa európai partiformát. A lemezkiadók azonnal felkapták a fejüket az új trendre, és egymást túllicitálva próbáltak diszkó kompatibilis korongokat megjelentetni – azaz olyan lemezeket, amiken szünet nélkül, vagy csak minimális kihagyással követik egymást a zeneszámok.
Beyonce – Hey Goldmember by javierlobe
A következő évtized végül elhozta a diszkó aranykorát: megjelentek a különböző diszkó-változatok, a zenére színesen pulzáló üveg táncterek, az éjszakai élet inspirálta frizurák és stílus pedig lassan nappal is megfigyelhető lett az utcákon. A diszkó ekkor a féktelen bulizás, a totális hedonizmus színtere lett, ahol „kötelező tartozékok” lettek a drogok, a mértéktelen alkoholfogyasztás, és a nyilvános szex. A ’70-es évek ikonikus klubjában, a Studio 54-ben például a városi legendák szerint az erkélyen volt szokás szeretkezni, és alig lehetett olyan vendéget találni, aki ne szippantott volna kokaint.
A ’80-as évekre némileg lecsengett a diszkó őrület, és átalakultak a szokások – a divatos bulizónak ugyanis már nem végcélja, csak egy állomása volt a táncklub, amiből egy éjszaka alatt többet is meglátogatott. A következő évtizedekre szinte minden eltűnt a diszkókból, ami miatt az emberek eredetileg beleszerettek ebbe a stílusba – sőt, tulajdonképpen maguk a diszkók is eltűntek, és szépen lassan átadták a helyüket a dance kluboknak. Megszűnt az exkluzivitás, elmúlt a varázs, mára pedig inkább az iskolai és munkahelyi, legalább annyira vicces, mint amennyire komoly összejövetelekre szoktunk diszkóként hivatkozni – nem csoda, hogy John Travolta is pocakot eresztett.
