Sok sebből is vérezhetett volna a buli, amit a hatoslottó születésnapját köszöntendő hoztak a Hősök terére. Lehetett volna vásári gagyi, lehetett volna megúszós hakni, vagy se hús, se hal se Sting, se Shaggy koncert. Mármint lehetett volna, ha ebben a produkcióban nem tisztességes, alázatos muzsikusok vesznek részt, hanem kiégett haknikirályok. De nem ez történt, és ezen igazán még meg sem lehetett lepődni: Stingről azért lehet tudni, hogy ő nem az a zenész, aki adná a nevét valami nem teljes egészében korrekthez. Így aztán katasztrófa helyett igazi örömzenét látott-hallott a nép, aki bevállalta a hideget, és sem a tömeg, sem az egyre makacsabb eső nem tántorította el.
Ez a kollaboráció elsőre egészen meglepőnek tűnhet, mert hát mi köze van egymáshoz egy angol úriember angolos-úriemberes kultúrrockjának egy jamaikai reggae-rapper retró bulikba illő partidalainak? Hát, nagyon is sok. Egyrészt Shaggy máig aktív, és nem kizárólag a ’90-es évekbeli slágereiből él, még ha némi rosszindulattal muszáj azt is megjegyezni, hogy a háttérénekesei valószínűleg náthásan és félálomban is jobban énekelnek, mint bárki más a színpadon, beleszámolva ebbe Stinget magát is, aki pedig nekem az egyik toplistás zenei idolom. Az együttműködés ötlete Sting felől indult, aki, bár elegáns zenéiről és költői dalszövegeiről ismert, némi fülelés után könnyen megállapítható, hogy rengeteg dalát építette arra a lüktetésre, ami a reggae-nek is az alapja – innen nézve már nem is olyan meglepő, hogy idén 44/876 címmel Shaggyvel közös reggae-allbumot jelentetett meg, amit aztán szépen meg is turnéztattak. E turné záróállomásaként hívta őket Budapestre a Szerencsejáték Zrt., nem mellesleg jelesre vizsgázva tömegrendezvény- és koncertszervezésből egyaránt.
A buli ugyanis nem csak a zenészek részéről volt teljesen profi: aminek egy ekkora eseményen működnie kell, az működött, halkan jegyzem meg, jobban, mint egy nagy zenei fesztiválon. A szervezők láthatóan komolyan átgondolták, hogyan lehet a legtöbb ember számára élvezhetővé tenni egy ekkora tömegrendezvényt, rengeteg kivetítő volt minden irányban, a nyugisabb, hátul álló nézőkre gondolva még az Andrássy út távolabbi, Bajza utca körüli részére is jutott egy, ahol egyébként egészen hangulatos, visszafogott kis utcabál alakult ki, épp ügy, ahogy a színpadhoz közelebb is. Volt továbbá elegendő mobilvécé, és vendéglátóhely, bár az azért egy érdekes döntés, hogy jóval több helyen árultak ételt, mint italt – bár lehet, hogy ez nem volt olyan elrugaszkodott ötlet, ismerve honfitársaink alkoholfogyasztási kapacitásait, így legalább egyben maradt a környék és nem bontották le bepálinkázott partiállatok.
Mondjuk, a hangulat sem az arcon pörgésről szólt: a közvetlenül a színpad előtti részen klasszikus koncertcsápolás, hátrébb pedig bulihangulat volt, de a nyugodalmasabb fajtából, hiszen egyik zenész sem a Prodigy-szintű pogóról híres külön-külön sem. A tömeg legveszélyesebb elemei nem a szétcsapott bulibárók voltak, hanem azok a gyakorlatlan – vagy antiszociális, ezt még nem döntöttem el – koncertre járók, akik esernyővel érkeztek. Esernyővel. A világ legbalesetveszélyesebb eszközével. Amely viselőjének kényelmetlen, mert tartani kell, a környezetének pedig több okból is a látómező ellen ható szuperfegyver: legjobb esetben csak kitakarja az egyébként is bajos kilátást, rosszabb esetben egy rossz mozdulat, és egy az egyben megfoszt szemünk világától még egy sima utcai közlekedésnél is, nemhogy egy több százezres tömegben. A sapka, csuklya, esőkabát, nejlonponcsó intézményét nem ismerő esernyősök között az antiszociális viselkedést azok emelték még magasabb szintre, akik ráadásul még ki is cigiztek az ernyő alól, de ebbe már bele se megyek, legyen elég annyi, hogy a tegnapi bulin az esernyős ember volt a közellenség, márpedig voltak jó sokan.
Persze mindez csak a szokásos koncerthiszti: a mániákusan (és ugye teljesen feleslegesen) telefonozók, a cigisek, az esernyősök, senki nem tudta elhomályosítani a hangulatot, amit Stingék teremtettek. A setlist a közös albumuk szerzeményeiből, valamint kettejük külön-külön is működő slágereiből állt, melyeket szerencsére nem választottak szét teljesen, némi áthangszereléssel elérték, hogy mindenki részt tudjon venni mindenben. Amiből, persze, itt-ott születtek furcsa torzszülöttek: hogy a Roxanne, ez a melankolikus klasszikus, ami egy jobb sorsra érdemes prostituáltról szól, hogy jön Shaggy abszolút csúcsslágeréhez, a Boombastichez, ami meg egy tipikus rap-szexhimnusz, arra sosem fogunk rájönni. De nem csak mi nem, láthatólag Stingék sem tudtak válaszolni erre a kérdésre, így jobb híján a Roxanne közepére beemelték a Boombasticot, majd visszakapcsoltak a Roxanne-ra, mintha valaki rádiócsatornát váltott volna.
Szerencsére ez volt a kivétel: a két zenész dalai többnyire jól működtek együtt így, hogy a stílusukat össze kellett csiszolni, mivel ezt láthatóan meg is tették, erre a turnéra készültek, próbáltak, áthangszereltek, ahogy illik. Shaggy és zenekara hozott némi lazaságot a hangulatba, sőt, az este legerősebb zenei pillanatai közül néhányat két virtuóz vokalistájának köszönhetünk, Sting meg, nos, Sting mindig briliáns. Kettejük színpadi jelenlétének különbségei is hoztak új színeket a koncertbe. Míg Sting a szokásos visszafogott szalonzenész attitűddel volt jelen, addig Shaggy igyekezett kapcsolódni a közönséggel, még ha néhol komikusan túl is tolta, ilyenkor egy alig betanult, szarkasztikus poénnal vagy egy beszédes pillantással Sting öregurasan letörte a szarvait. Láthatóan jól érzik magukat együtt a színpadon, ez a furcsa kollaboráció, bármilyen meglepő, zeneileg és emberileg is működik, és kekeckedésüket nézni a nézőnek is szórakoztató. Ügyesen újrahasznosították Sting bejáratott koncertelemeit, a fényeket például a tavaly októberi budapesti koncertjén szinte ugyanígy használták, nem mintha ez zavaró lett volna, sőt, az eső még jót is tett a látványnak.
Sőt, ami meglepő, az eső jót tett a hangulatnak is: aki nem bírta, úgyis hazament, aki viszont maradt, az csakazértis jól szórakozott, legalábbis a tömeg Andrássy utcai részén ez látszott. Pocsolyában ugrándozó fiatalok, lötyögő idősebbek – párás-vizes utcabállá változott a sugárút, és ez nagyjából a legjobb dolog, ami egy november végi estén Budapesttel történhet.
