Egész életemben sportolók vettek körül. Lehet máshol is okosat, jót tanulni, olyan életszemléletet, ami segít boldogulni az életben, de a sportolók között sok olyan élmény ért, mely évtizedek után is megmelengeti a szívemet.
Íme néhány ezekből, bízva, hogy számodra is hasznosak lehetnek, de legalább megnevettetnek. Hiszen egy ír közmondás szerint: „A jóízű nevetés a legjobb gyógymód.” Igaz, az is szerepel ebben a közmondásban, hogy az alvás is hasonlóképpen gyógyító hatású. Egyetértek, de azért jobban örülnék, ha jót nevetnél azon, amit írok, mint ha elaludnál rajta.
Szóval, Megyünk a messzi Mexikóba, ahol, ki tudja, milyen hatások érik a tapasztalatlan sportolókat. Valaki talán arra gyúr, hogy elcsábítson a szocialista táborból egy fiatalembert. Úgy véltem, ennek elég kicsi a valószínűsége, mivel mindannyian elkötelezetten sportoltunk. Később kiderült, tévedtem, egy labdarúgó, Varga Zoltán, lelépett az olimpiai csapatból, akkoriban úgy mondták, disszidált.
Egy szó mit száz, összeterelnek minket, eligazítás és politikai oktatás zajlik. Dologidő, edzés lenne, közeleg a nagy, a legnagyobb verseny, de mi képzésen ülünk. Az előadók között pártunk vezetői, igencsak komolyan veszik a feladatukat. Mondják és mondják a magukét, hogy mit szabad és mit nem egy elhivatott szocialista sportembernek. Senki sem figyel igazán, zsong a terem, csendes baráti megbeszélések zajlanak sportágak egyébként ritkán találkozó képviselői között. Magyarul: el nem ítélhető módon fecserészünk.
Az előadó lelkesen sorolja a szükséges tudnivalókat, és elhangzik a következő mondat:
A sportolónak szuterén joga körülnézni ott, ahová versenyezni küldjük.
Érzem, valaki be fog szólni, és egy ismert, sikeres edző valóban feláll a leghátsó sorban. Már ez is szabálytalanságnak számít, de az illető ikonikus alak, az átlagnál többet engedhet meg magának. És így szól totál blazírt arccal, mintegy egyetértése jeléül:
A sportolónak nemcsak szuterén joga, hanem manzárd kötelessége is körülnézni.
Hogy miképpen sikerült túlélni a következő öt percet, arra nem igazán emlékszem. Nem tudom, ismered-e, milyen érzés, amikor nagyon kell röhögni, de még annál is jobban tilos, mert oltári botrány kerekedhet belőle.
Még így, fél évszázad távlatából is mulatságos, hogy az előadó mélyen egyetért és boldog, hogy valaki nemcsak meghallgatja, hanem ki is egészíti a mondanivalóját.
Még egy hasonló „nem szabad, de muszáj” történet.
Nemzetközi hármasverseny a Margitszigeten. Angolok, szovjetek és mi, magyarok összemérjük erőnket az aktuális nagy verseny, az Európa-bajnokság előtt. Amolyan utolsó felmérő ez a kontinensviadalhoz közeledve. Már majdnem csúcsformában, de a tét természetesen még szerény. Késik az oroszok gépe, vagy tán gubanc van Ferihegyen, így csúszik a verseny másnapra. Nincs baj, belefér.
Aztán csak megérkeznek. Mindez a barátság jegyében, aztán jöhetnek a versenyszámok, amikből kiderül, ki, hol tart.
Bemasírozunk, felállunk a medenceparton. Valaki viszi a zászlót és a virágot, majd utána a terv szerint eljátsszák a három nemzeti himnuszt.
Tele a lelátó. A barátnőm kimegy, átadja az átadni valókat, puszi is van, és visszaáll a sorba mellém.
Elkezdik a szovjet himnuszt, amikor a barátnőm megszólal.
Nézd, a virág feje rég leesett, csak a szár van a celofánban. És, képzeld, szájon smárolt a csaj.
Rázkódik a vállam, s a többieké is, hiszen jól láttuk a növény állapotát és azt is, hogy valódi a csók.
Nem tudom, próbáltál-e himnusz alatt nevetést visszafojtani, mondhatom, nem könnyű.
A tanulság számomra az, hogy nézd a dolgok fonákját, rögtön könnyebb lesz az élet, még ha manapság egyre nehezebb is ezt megvalósítani. Bár az is lehet, öregszem, attól döcögősebbek a dolgok, de azért még haladnak, és ennek őszintén örülök.
Kiemelt kép: Varga György / MTI
