Március közepén Koszovóiban albánok megtámadtak szerb településeket, elüldözték az ottani lakosságot, ismét szóba került az etnikai tisztogatás – a NATO-erők (csaknem) tehetetlenek voltak. Válaszul Belgrádban és Nisben felgyújtották a dzsámikat és zavargások kezdődtek – olvastuk az újságban.
Ezért is érdemli meg kivételes figyelmünket a Kinek a békéje? című könyv. A szerzők e szerfelett szövevényes és bonyolult téma elismert szakértői, akiket legfeljebb túlzott derűlátásukért bírálhatnánk. Mert hogy úgy vélték, a daytoni békemegállapodással és a Nyugat, legfőképpen az Európai Unió hasznos közreműködésével sikerül majd megőrizni a békét Boszniában. Hogy ez nem így alakult, az nem az ő hibájuk. Ami viszont a lényeg: igencsak alapos, magas színvonalú, imponáló tárgyismeretről tanúskodó, világos stílusú munkát kaptunk, amely nagyban segíti, hogy az olvasó kiismerje magát a déli határainktól nem túl távol eső térség gyötrelmes eseményeiben, vérzivataros történetében.
Mit is mondhatunk arról a fránya történelemről? Legalább annyit, hogy a délszláv nemzeteknek az a közös állama, amely az első világháború után Szerb-Horvát-Szlovén Királyság, majd 1929-től Jugoszlávia néven megalakult, azután 1944-45-ben a nagyhatalmak bábáskodásával újjászerveződött, etnikai-nyelvi, gazdasági, vallási, kulturális tekintetben a térség legheterogénebb államalakulata volt. Tito 1980-ban bekövetkezett halálát követően számos esemény együttes hatására szétesett Jugoszlávia. Ebben döntő szerepe volt a szerzők megfogalmazása szerint a „renacionalizálódásnak”, a korábbi tagköztársaságok azon szándékának, hogy szuverén nemzetállamokká váljanak. Mindezzel szemben állt a nagyszerb nacionalizmus fellángolása. „S bár kétségtelen, hogy az elmúlt tíz esztendő délszláv eseményeinek alakulásába a horvát, a bosnyák és az albán nacionalizmus apostolaira is igen komoly felelősség hárul, a horvátországi, a boszniai és a koszovói puskaporos hordók kanócait egyértelműen Szlobodan Milosevics gyújtotta meg” – olvassuk.
A változó intenzitással évekig tartó háború minden lényeges eseményét figyelemmel kísérhetjük könyvünkben. A recenzens azonban a legtanulságosabbnak tartja a diplomáciai háttért, magyarán: a Nyugat – az Egyesül Államok – meglehetősen változékony és következetlen Balkán-politikájának alapos és tárgyilagos bemutatását. A Nyugat először nem fordított különösebb figyelmet a térségre, Amerika – és ebben nem állt egyedül – a status quo megőrzése, a korábbi egységes Jugoszlávia mellett állt ki. Az 1991. évi szerb-horvát háború, Vukovár és Dubrovnik ostroma, az etnikai tisztogatások hangolták át a nyugati közvéleményt, és ha lassan is, a nyugati hatalmak politikájuk módosítására kényszerültek, beleértve a jugoszláv utódállamok elismerését is. Mindeközben működött a nemzetközi diplomácia; bizottságok alakultak, születtek béketervek, összeültek sikertelen konferenciák. Nem hallgattak el azonban a fegyverek. Folyt a horvát-bosnyák háború, 1992-ben a szerbek 700 ezer muzulmánt űztek el Boszniából. A fegyveres beavatkozástól ugyan a nagyhatalmak ódzkodtak, ám végül megkezdődtek a NATO-bombázások és a nemzetközi erők fegyveres beavatkozása. A dráma utolsó (?) felvonása az 1995. évi daytoni egyezmény volt, betartását – mérsékelt eredménnyel – az IFOR biztosítja.
|
