Kultúra

Visszatérhet még Robert De Niro a süllyesztőből?

75 éves lett Robert De Niro, akinek az sem tépázta meg nimbuszát, hogy az elmúlt húsz évben főleg gagyi vígjátékokhoz és közepes krimikhez adta a nevét. Most azonban újra Martin Scorsesével, Joe Pescivel és Al Pacinóval forgat, meglátjuk, ez visszahoz-e valamit a régi tűzből.

Vannak megingathatatlan igazságok az életben: az ég kék, a fű zöld, a Fidesz kétharmaddal nyeri a választásokat, Robert De Niro pedig egy párját ritkító mozilegenda. Hogy miért?

Senki nem tud például olyan fenyegetően beleszívni egy cigibe, mint De Niro.

Ahogy senki nem tud olyan izzasztóan feltenni egy egyszerű, alig hallható kérdést, olyan baljósan mosolyogni, a saját tükörképét úgy sértegetni, vagy akár csak rezzenéstelen arccal nézni bele ebbe a mocskos, bűnös, kárhozatra ítélt világba, mint ő.

Nem véletlen, hogy De Niro neve fogalommá vált, ő a színészzseni szótári illusztrációja, akitől még a sokat látott talk show házigazdák is csak megilletődve mernek kérdezni, pedig minden este nevetgélve bratyiznak a kurrens hollywoodi sztárokkal. Az őt övező áhítat annak ellenére is megmaradt a mai napig, hogy ebben az évezredben még nem tett le igazán emlékezetes filmet az asztalra. A tempóból persze nem vett vissza, ugyanúgy ontja magából az évi két-három filmet. Csak hát nem elhanyagolható részlet, hogy az egzisztencialista szorongás egy Taxisofőrben vagy egy Nagyfater elszabadulban ölt formát, ahogy az sem mindegy, hogy este az Utódomra ütököt vagy Dühöngő bikát nézzük, a Last Vegas pedig hiába játszódik ugyanott, aligha említhető egy lapon a Casinóval. A filmográfiáját végiggörgetve konkrétan arra jutottunk, hogy De Niro utolsó igazán emlékezetes filmje a Ronin volt, amit épp húsz éve mutattak be, és az annyira nem tegnap volt, hogy én például még általános iskolásként izgultam végig a szokatlanul realisztikus autós üldözéseket a keszthelyi kertmoziban.

Hogy mi okozta a törést, nehéz megmondani. Úgy érezte, hogy a remekműveken túl van, itt az ideje pénzt keresni? Tudatosan engedte el a karrierépítést, vagy egyszerűen nem kapott már olyan lehetőségeket? Hollywood ageizmusa könnyen benne lehet: De Niro ekkoriban került vészesen közel a 60-hoz, és az idősebbekre már ritkán írnak olyan menő főszerepeket, mint a fiatal és középkorú férfiakra, maradnak tehát a grimaszok és a mókás-rettegett nagypapafigurák. Egy dolog biztos: magától De Nirótól sosem fogunk választ kapni erre a kérdésre. Ő ugyanis nemcsak legendás színész, de legendásan kellemetlen interjúalany is.

Adok egy interjút, aztán azzal kell töltenem minden időmet, hogy magyarázkodjak, mit is értettem alatta. Az első filmjeim után még adtam párat, aztán arra gondoltam, hogy miért olyan fontos, hova jártam iskolába, vagy mi a hobbim? Mi köze van mindennek a színészetemhez? Hát semmi

– mondta 1977-ben a Time-nak, és innentől kezdve igyekezett is magát távol tartani a sajtótól. Valamilyen szinten persze kiveszi a részét a filmjei marketingjéből, de ilyenkor is szűkszavú és potenciális ellenségként tekint az újságírókra, akik még véletlenül sem mernek feszegetni nála kellemetlen kérdéseket. És most őszintén, melyikünk merne szívózni a gyanakvó, csendes és szúrós tekintetű Robert De Niróval? Ha mégis valódi kérdéssel találkozik, könnyen dühbe gurul, kikéri magának a negatív felhangot és kiviharzik a teremből.

Fotó: Europress

Lehet, hogy a robbanásra kész, kissé paranoid, vibráló személyiség nem kellemes az életben, de valószínű, hogy ez adja a táptalaját De Niro híres alakításainak is. Az a szorongás és düh, ami a korai Scorsese-klasszikusokban hajtja figuráit, nem a semmiből jött. Paul Shradernek, a Taxisofőr forgatókönyvírójának például bevallotta, hogy már kamaszkora óta akart szriptet írni egy magányos hősről, aki pisztollyal a kabátja alatt mászkál New Yorkban, majd beül az ENSZ-székház nagytermébe, ahol a beszédeket hallgatva arról fantáziál, hogy agyonlövi az összes okoskodó diplomatát. De Niro a színészi módszereiben is híresen megszállott, anekdoták sora kering arról, hány hónapig élt tésztán és jégkrémen, hogy 25 kilót hízzon a Dühöngő bika egyetlen jelenete kedvéért, vagy hogy maradt benne a szerepeiben a forgatás szüneteiben is. A Taxisofőr forgatásakor például ebéd közben sem volt hajlandó szóba állni azokkal a színészekkel, akikkel a karaktere haragban állt. Több színész is felidézte, milyen zavarba ejtő volt De Niro gyűlölködő pillantásaitól kísérve elfogyasztani az ebédjüket nap mint nap.

De Niro legnagyobb korszaka a 70-es, 80-as évek volt. Ekkor minden filmje ünnepi eseménynek számított, amit kötelező volt látni a filmrajongóknak, ha nem akartak valami fontos dologról lemaradni. Együtt robbant be a begyöpösödött Hollywoodot felforgató fiatal rendezőkkel, a „fenegyerekekkel”, és ő vált a moziforradalom legfontosabb plakátarcává. Persze a 90-es évekre sem lehetett panasz, elég csak pár címet felsorolni: Nagymenők, A rettegés foka, Bronxi mese, Casino, Szemtől szemben, Marvin szobája, Jackie Brown, vagy a már említett Ronin. Aztán jött a Csak egy kis pánik Billy Crystallal, ahol pánikrohamos keresztapaként parodizálta híres gengszterfilmjeit és jellegzetes grimaszait.

Fotó: Village Roadshow Pictures / NPV Entertainment / AFP

Ezzel még nem is lett volna gond, innentől kezdve azonban beakadt valami, és futószalagon érkeztek az egyre gyengébb vígjátékok és a középszerű bűnügyi filmek, a vásznat egykor kiégető színészi jelenlét pedig bármikor elsüthető, unott, vásári bohócmutatvánnyá silányult.

Persze igazságtalan lenne azt mondani, hogy nem voltak jó alakításai az elmúlt húsz évben: a Napos oldalban például szépen lavírozott dráma és vígjáték között a főhős aggódó apjaként, legutóbb pedig a Hazugságok mágusa című HBO-drámában villantott meg valamit a régit tűzből, ahol a történelem legnagyobb piramisjátékával lebukó Bernie Madoffot alakítja. Akadnak tehát korrekt, vagy olykor jó filmek, de ezektől azért nehéz lázba jönni. Ráadásul mindegyikre jut két Nagyfater elszabadul, vagy egy Vejedre ütök.

Így jutottunk el oda, hogy De Niro legütősebb alakításai mostanában a féktelen politikai kirohanások. Például az, amikor arról ábrándozott, hogy mosna be egyet Trump arcába, vagy amikor egy díjátadón küldte el az elnököt az anyjába, és alig győzték kisípolni az élő tévéközvetítésből. Kétségtelenül nem elegáns formája a politikai véleménynyilvánításnak, de ezekben legalább még ott buzog az a düh és szenvedély, ami a filmjeiben már épphogy csak pislákol. Persze közben kiteljesedett máshol is, áttételesen járulva hozzá a filmművészethez. 2002-ben például létrehozta a Tribeca Filmfesztivált, amely a Sundance riválisává vált a független filmek bemutatása terén, és azóta is De Niro egyik nagy büszkesége. De a nagy filmek és a nagy szerepek továbbra is elmaradtak.

Jövőre persze még mindez megváltozhat, hiszen érkezik Scorsese szerelemprojektje, a The Irishman, amiben De Niro ismét főszereplő. Eddig nyolc mozifilmet forgattak közösen ők ketten, de az utolsó a Casino volt a 90-es évek közepén. És nem Scorsese az egyetlen aduász, hiszen játszik majd a filmben Al Pacino, Harvey Keitel és Joe Pesci is. Elvileg tehát minden adott ahhoz, hogy összejöjjön végre egy nagy dobás, és hogy a 75 éves De Niro ne csak élő emlékműve legyen egy egykori színészlegendának, hanem bizonyítsa: hiába röpülnek az évtizedek, még mindig senki nem tud úgy beleszívni egy cigibe, ahogy ő.

Kiemelt kép: Getty Images

Ajánlott videó

Olvasói sztorik