John Travolta karrierjét számos alkalommal elsirattuk már. Először akkor, amikor a világhírt meghozó zenés filmjei, a Grease és a Szombat esti láz után a nyolcvanas évek második felére leküzdötte magát a babás vígjátékok használtpelenka-szagú birodalmába a Nicsak, ki beszél! filmekkel. A Ponyvaregénnyel aztán visszatért az élvonalba, és a kilencvenes években olyan remek filmekben játszott, mint a Szóljatok a köpcösnek!, az Ál/Arc, vagy Az őrület határán. Ekkor áldozatot hozott a szcientológus egyházért, és elkészítette minden idők egyik legkínosabb filmjét, a Háború a Földönt, és azóta, vagyis közel húsz éve jóformán egyetlen jó szerepe sem volt. Rémlik, hogy pár éve láttam A hamisító című B-kategóriás gengszterfilmjét, amelyet becsléseim szerint mintegy harminc magyar ember láthatott még.
A Gottit viszont egyértelműen a nagy visszatérésének szánták. Más kérdés, hogy a film valójában nem fog újra sztárt csinálni Travoltából, mert az ő alakításán kívül nincsenek kivételes erényei az eddig inkább színészként ismert Kevin Connolly rendezésének. Gengszterfilmmel eleve nem könnyű ma nagy sikert aratni, amit egyébként fájlalok. Az utóbbi évekből jobbára csak azokat az amerikai gengszterfilmeket kapta fel a szájhagyomány, amelyek a fősodortól távolabb készültek: európai rendezésben, mint a Drive, vagy a függetlenfilmes színtéren, mint a magyar mozikat sajnos elkerülő Good Time. A megtörtént eseményeket és életutakat feldolgozó, múltba helyezett, klasszicizáló gengszterfilmek pedig különösen rosszul mentek, gondoljunk csak Michael Mann alulértékelt Közellenségekjére, vagy az ugyancsak a ripacskodó Johnny Depp-pel készült Fekete misére.
A Gotti ez utóbbiakhoz hasonlít abból a szempontból, hogy valóban élt bűnözőről, John Gottiról szól, aki a Cosa Nostra tagjaként a nyolcvanas évekre uralma alá hajtotta New Yorkot, hogy aztán 1992-ben letartóztassák és ötszörös életfogytiglani börtönbüntetésre ítéljék. Hagyományos emelkedés-bukás történetről beszélünk, ilyesmikkel született meg a gengszterfilm műfaja is a harmincas évek elején, csak akkor Al Capone és Hymie Weiss adták a valós mintákat. A Gotti a legelső kanonizált gengszterfilmet, A kis cézárt idézi: főhőse erőszakos, mocskos szájú, és nem győz meg arról, hogy volna jó és nemes oldala is. Márpedig a legtöbb gengszterfilmben azért kicsit lehet szorítani a főhősnek, például azért, hogy álljon bosszút a szeretteiért, mint Michael Corleone A Keresztapában. Ha ez sikerül neki, nézőként könnyebben megbocsátjuk, hogy egyébként véreskezű gyilkos, így működik az azonosulás.
John Gotti viszont igazi szemétláda, akihez csak akkor kerülünk kicsit közelebb, amikor balesetben elveszti egy hozzátartozóját. Egyébiránt nemcsak hogy könyörtelen bűnöző, de meglehetősen szeretetlen apa is. Nehezebb út, ezért szimpatikus vállalás a rendező részéről, hogy csak elvétve teremt azonosulási lehetőségeket a főhőssel. Ha nem olvastunk róla korábban, a filmet keretező jelenetekből akkor is hamar megtudjuk, hogy Gotti nem ússza meg a börtönt. Később látjuk, hogy valóban bűnhődnie kell, tehát másfajta nézői pozíció kínálkozik: elismerjük, hogy Gotti kemény és tiszteletet parancsoló bűnöző, de látni akarjuk, ahogy elbukik.
Ez az a pont, ahol Connolly egyértelműen elvéti a műfaj szabályait, nem ismeri fel a működésmódját. A játékidő végéhez közeledve egyre inkább úgy állítja be főhősét, mint az „utca törvényét” betartó és betartató, egyenes gerincű, formátumos gengsztert, akit nála sokkal rosszabb emberek váltottak a banda élén. Csakhogy mindaddig nem ilyennek láttuk Gottit, hanem a főnökeit eláruló, hazug gyilkosnak. Tévedés ne essék, nem valamiféle erkölcsi magaslatról prédikálok, az aljas véglényeket hősszerepbe helyező filmek is lehetnek nagyon jók. Inkább a gengszterfilmes megoldások és a nézői reflexek ismeretét hiányolom.
Ez a Gotti legnagyobb hibája, a másik pedig az, hogy Connolly az utolsó harmadra felnagyítja a főhős fiának szerepét, ám sajnos John Jr. (Spencer Lofranco) mindvégig érdektelen és unalmas karakter marad. Vele ellentétben Gottit a legnagyobb szemétségei közben is izgatottan figyeljük, mert John Travolta mindent kihoz a szerepből. Már jó ideje meghízott és meg is őszült, most viszont ezt nem is kell titkolnia. Robusztus alkata és – vélhetően a botoxkezelések hatására – szoborszerűvé merevedett arca félelmetes jelenséggé teszik őt, ennek ellenére mindvégig marad a karakterében valami lazaság, keresetlenség, amit talán a Szóljatok a köpcösnek! és folytatása, a Csak lazán! gengszterszerepéből mentett át, és ami miatt nem válik ripaccsá. Bevallom, jó néhány minősíthetetlen filmje ellenére kedvelem John Travoltát, és a Gottiban emlékeztetett rá, hogy ez nem véletlen.
Igaz, jobban járt volna egy, a műfajban otthonosabban mozgó rendezővel, mert a Gotti Travolta minden erőfeszítése ellenére is középszerű gengszterfilm, amit klasszikus dramaturgiája miatt igazán a zsáner azon rajongói fognak értékelni, akik még egy elbaltázott gengszterfilmet is érdekesnek tartanak.
Gotti (2018), 105 perc, 6/10
