Ember, te engem itt ne fotózzál! Különben sem kaptunk még semmit, nincs mit nézni!”
– kiabál rá fotósunkra az asztalnál ülő, telefonját nyomkodó, középkorú nő. Várnai Anna és az általa vezetett Színes Gyöngyök Egyesület lakáséttermében, a pécsi Kóstoldában vagyunk. Az ingerült nőről először mindenki azt hiszi, hogy a rászorulóknak tartott ételosztásra érkezett, de hamar kiderül, hogy valójában azt sem tudja, hol van. Előbb azt mondja, hogy a mátrai szeretetszolgálat ruhaosztására jött, majd Anna felvilágosítja, hogy a mátrai az Máltai, de ők itt nem osztanak semmit, viszont lehet enni egy tányér babfőzeléket csirkepörkölttel. A nő azonban tovább mondja a magáét, sokadik felszólításra hagyja csak el a helyiséget, és a mínuszok ellenére még az étterem előtt is jó háromnegyed órát kiabál. Végül kihívja a rendőröket is, azt állítva, hogy bent négyen rontottak rá.
Pedig bent nem ez történik, mindenki békésen eszi az elé rakott ételt, csak csendben hüledeznek a történteken.
Itt lakik a Fekete gyémánt téren, tudom ki ez, mindig mindenhova odamegy balhét csinálni
– törli meg a csirkepörkölttől pirossá vált száját egy nő. Anna is csak mosolyog a történteken, azt mondja, legalább láttuk mi is, hogy ilyen is van. Közben a lányát nyugtatja, akit láthatóan nagyon felzaklatott az előbbi jelenet.
Várnai Annáról és egyesülete több mint két éve nyitotta meg a pécsi meszesi városrészben hagyományos, cigány ételeket kínáló lakáséttermét. Az egyik panelház aljában található, nagyjából 30-40 négyzetméteres vendéglátó egység kettős céllal jött létre: mindenki egyen jókat, de közben hozzák közelebb a többségi társadalom tagjait a cigány emberekhez. Bár Anna a város másik végében lakik, azt mondja, jó döntés volt ide tenni az éttermét.
Ezen a környéken nagyon nem szoktak jó dolgok történni.
2015 nyarán még azt mondta, csodát nem várnak, beérnék annyival, ha az előítéletek csökkennének. Az azóta eltelt idő azonban bőven bebizonyította, hogy ennél jóval több is történt. A heti egyszeri nyitvatartásból heti három-négy lett, 38 főnek tudnak munkát adni, megfordult náluk a volt amerikai, az indiai és izraeli nagykövet, politikusok, színészek, konferenciákra hívják őket. Anna ráadásul nemrég az év vállalkozója tiszteletére rendezett iparkamarai ünnepségen az Év Embere Baranyában díjat is átvehette. Erre azért is különösen büszke, mert a díjról hétköznapi emberek döntöttek, a Facebookon lehetett rá szavazni, így a nép akarata érvényesült, nem a politikáé – nevet.
A siker egyik legfontosabb hozadéka Anna számára mégis az, hogy megengedheti magának, amiről az elején még csak álmodott: azoknak is főzhet, akik nem tudnak érte fizetni.
Már annak idején, amikor megálmodtam a lakáséttermet, szerettem volna, hogy ne csak azoknak tudjak főzni, akiknek van rá pénzük, hanem azoknak is, akiknek nincs
– meséli. Ők pedig vannak szép számmal, egymásnak adják a kilincset órákon keresztül. Főleg nők jönnek, valaki a gyerekét is magával hozza.
A szakácsnők délelőtt 11 óta főznek, egy-egy ilyen osztásra 100-150 adagot készítenek. Ez legtöbbször arra is elég, hogy aki a helyszínen jól lakott, még vinni is tud magával haza egy adagot. Van, akinek egy ötliteres műanyag jégkrémesdobozt töltenek meg a főzelékkel és a pörkölttel. Havi egyszer főznek, de élelmiszert majdnem minden nap osztanak. Az Aldiból és a Tescoból hozzák el esténként a megmaradt, de fogyasztásra még teljesen alkalmas pékárut, zöldséget és gyümölcsöt.
Annát nem zavarja, ha valaki fumigálja, amit adnak, szerinte attól, mert valaki szegény, még nem köteles mindent elfogadni, joga van elmondani, ha valami nem ízlik neki. Ezt annyira így gondolják, hogy csak olyan ételeket főznek az ebédosztásra, amit ők maguk is megennének, és az étterem fizetős vendégei elé is bármikor letennének.
A néni még egy üres műanyagdobozt is odanyújt az egyik szakácsnőnek, szeretne hazavinni is.
Inkább mi együk meg, nem? Mint azok a migránsok. Miért nem viszi haza magához a Soros őket, ha annyira szereti
– mormogja magának a néni, miközben óvatosan táskájába helyezi a főzelékes dobozt.
Egy másik nő lassan feláll az asztaltól, a hasát fogja. Látszatra nincs ötven kiló, azt mondja, annyira tele van, hogy mozdulni sem tud.
Én nem fogok ma már vacsorázni, az biztos
– mondja, erre Anna párja azt feleli, hogy messze még az este, vigyen magával mégiscsak egy újabb adagot.
Anna az egyesületet azért hívta életre, mert szerette volna, ha a cigány asszonyok és lányok kicsit elszakadnak a családi tűzhely mellől, és ki mernek állni a saját véleményükért, céljaikért. Több korábbi munkatársuk is ma már a városban dolgozik: valaki az Aranycipóban lett felszolgáló, de volt olyan nő, akit az E.on-hoz vettek fel, míg más a Vöröskereszthez ment. Anna szerint fel kell rázni a cigány nőket, ha fáj is, de akkor is a szemükbe kell mondani, hogy legyenek kicsit tudatosabbak, hogy ne érjék be annyival, hogy a segélyből élnek.
A minimális erőfeszítést az önállóságra mindenkinek meg kell tenni, vagy legalább megpróbálni
– mondja.
Anna egy Szigetvár melletti zsáktelepülésre született, szegények voltak, de azt mondja, azon különleges emberek közé tartozott, akikkel játszott gyerekkorában az édesapja. A Kóstoldában főzött receptek nagy részét is otthonról hozza, sosem felejti el, amikor édesanyja a saját maga sütötte óriási kenyeret behozta az asztalhoz, az édesapja pedig megtörte. A receptek pedig eléggé bejöttek. Amikor Colleen Bell, volt amerikai nagykövet nálunk járt, a titkára előzetesen azt kérte Annáéktól, hogy ötven percbe férjen bele az egész ebéd, mert feszített a programjuk. Bell tyúkhúsleveset, cigánylecsót, kakaspörköltet és rétest kapott, és végül két és fél órát maradt.
Kiemelt kép: Magócsi Márton, szerző: Prókai Eszter
