Csöng a telefon, kedves ismerős, akivel az úszóvébén találkoztam, ráadásul nem sokkal korábban épp vele intéztem el, hogy mehetek a Fradi-uszodába edzeni. Egy szó, mint száz, jó ismerős.
– Felkérnélek – így kezdi –, legyél a társelnöke a most induló Fradi Fair Play Bizottságnak. Felhívtam a fiadat, Móci azt mondta, nem gondolja, hogy a Fradinak képes vagy nemet mondani.
Nagyot dobban a szívem, mint az úszóvébés felkéréskor is, hiszen szívet melengető és megható, hogy ennyi évvel azután, hogy abbahagytam a versenyzést, még mindig számítanak rám a sportban. Nagyot dobban a szívem, amin keresztül – és ezt Móci igazán jól tudja –, zöld- fehér vér folyik.
Igen, igen a Fradi, ,,a zöld-fehér” az én egyesületem, és a szüleimé és Misáé, Mócié, vagyis az egész családomé.
Úgy adódott, hogy Apu, aki hosszú karrierje során számos egyesületben pólózott és edzősködött, épp az FTC vízilabdacsapatával gondolt magyar bajnokságot nyerni. Amikor átvette a csapatot, ha jól emlékszem, a Fradi a középmezőnyben jeleskedett, vagyis épp nem jeleskedett. Apu szerette a kihívásokat, és imádta a Fradit – szerencsés együttállás.
Elkezdtem komolyan edzeni a BVSC, vagyis a vasutas klub színeiben. Anyu ott volt edző, adta magát, hogy az ő felügyelete alatt bontogassam a szárnyaimat. Talán már magyar bajnok voltam, de a nemzetközi siker még, igaz nem sokáig, váratott magára. De már kislányként erősen élt bennem a vágy, hogy én is híres nagy sportoló legyek.
Zajlottak a mindennapok, tanulással, edzéssel, amikor egyszer csak kiderült, a vízilabdázás magyar bajnokságáért a döntőt két csapat vívja: az OSC, vagyis az orvosegyetemiek, és a FTC. Már az is nagy eredménynek számított, hogy a Fradi finálét játszik, hiszen évek óta a közelébe sem került ilyen lehetőségnek, de Apu győztesnek született, tehát a cél adott volt.
– Átigazol XY tőlünk, vagyis a Fradiból az OSC-be – mondta egyik este édesapám.
Az illető orvosira járt, tehát a dolog elvben támadhatatlan volt, de a hűtlen elhagyás sem állt távol az igazságtól. Ráadásul év közben nem volt divat egyesületet váltani abban az időben, tán manapság sem, de azért ebben nem vagyok biztos.
– Nélküle esélytelenek leszünk – így Apu, és az állításában volt igazság.
– Majd megoldod, Suta, tudod te, mit kell csinálni – biztatta, mint mindig, édesanyám.
Harc a vízben és harc a parton is, valahogy ezt éreztem, és az utóbbi nem igazán volt kedvemre való.
Mindenesetre cikkek pro és kontra, vélemények itt és ott, aztán dugig telt az uszoda, és zöld-fehér az egész lelátó.
Mindez természetesen Apuék malmára hajtotta a vizet, de tudjuk, egy sikeres sportteljesítményhez szerencsére is szükség van. Apunak általában ez is megadatott. Most is győztek, zúgott a „Hajrá, Fradi, hajrá, Fradi!”, majd egy újat skandált a közönség: „Dezső bácsi, jó napot, bajnok lett a csapatod!”
Ma is ráz a hideg, ahogy felidézem az emléket, pedig eltelt több mint negyven év. Azt éreztem, igen, ezt szeretném, hogy nekem is, értem is így szóljon a taps, a szeretet hulláma így ragadjon magával. Szerencsére volt benne részem elég sokszor, és ez ma is fontos része mindannak, amitől azt merem mondani, jó életem van.
Hamarosan egyesületváltás előtt álltam én is. Az ok nem igazán érdekes ma már, a lényeg: valami miatt el kellett jönnünk a BVSC-ből. A szüleim feltették az ominózus kérdést:
– Melyik klubba szeretnél menni, Anduka?
Néztem rájuk elég bután, hiszen tudtam, mindketten tiszta szívből fradisok, sőt Misa is ott kajakozott. Valami olyat gondoltam, nem divat nálunk arról beszélni, vagy olyan dolgokat megvitatni, ami nyilvánvaló.
De kérdeztek, és én válaszoltam:
– A Fradiba, hová máshová?
– A szövetkezetiek jobb lenne – mondta valamelyikük, értsd a Spartacus.
– Kinek? – kérdeztem vissza, mire elnevették magukat.
vagyok és maradok is, és hálás a sorsnak, hogy el kellett jönnünk a BVSC-ből, mert kinyílt egy olyan világ, a zöld-fehéreké, ami nagy kár lett volna, ha kimarad az életemből.
Mindezek után nem volt kérdés, hogy most igent mondok-e a Fradi Fair Play-díjjal kapcsolatos munkára.
Megállni egy pillanatra és azt mondani egy versenyzőnek, hogy köszönjük, értékeljük, amit teszel, mert példaértékű, és – ahogy a díj elnevezése is mutatja – igazi „Zöld-fehér hős” vagy. Megállni egy pillanatra, és azt mondani egy szurkolónak, támogatónak, köszönjük, hogy drukkolsz nekünk, hogy követed a versenyzőink eredményeit, mindezért neked adjuk az idei „Fradi Szív” díjat.
Igen, mindez hatalmas dolog, és köszönöm, hogy a Fradi annak idején befogadott, támogatott, hogy a közönség velem örült, és most azt is, hogy részese lehetek egy új díj születésének.
Az első átadás idén november harmincadikán lesz az Elek Gyula Arénában, és ígérem, elmesélem utána, milyen volt ott.
Hajrá Fradi!
Kiemelt kép: MTI/Földi Imre
