Pető Péter: A kapufarúgó magányossága

És akkor odaálltam a labda mögé, életem legfontosabb tizenegyesét kellett berúgnom, a Magyar Kupa döntőjében büntetők döntöttek a győztesről, az ötödik sorozatban jártunk, ha berúgom, versenyben maradunk, ha kihagyom, nyer a Fradi, de persze én nem izgultam, sőt halálosan nyugodt voltam, mert sohasem hagytam ki tizenegyest, soha életemben, biztos voltam, hogy berúgom akkor is, mert soha nem lesz ez többé ilyen fontos nekem meg a szurkolóknak meg a szülővárosomnak meg a nagyapámnak, neki, aki akkor volt hetvenegy éves, hatvan esztendeje drukkolt a Komlónak,

amúgy nyugdíj előtt bányász volt, munkás, aki tárnával álmodott,

minden műszakban lement a föld alá, jó szerencsét! mondott a sorstársainak, mindig abban a tudatban ment le, hogy meglehet, fölfelé már nincsen út, ottragad az örök sötétségben, tán emiatt az örökös, leküzdhetetlen, ösztönös bátorságukkal is csak műszak idejére elnyomható szorongás miatt lett a futball az élete, neki is meg a többieknek is, ott érte őket az öröm, a pályán, az volt nekik a pillanatnyi világosság,

és amikor feljutottunk a csapattal az NB I-be, azt mondta nekem, sose gondolta, hogy bele lehet halni a boldogságba,

de most istenére mondja, haldoklik a boldogságtól, haldoklott tőle, mert úgy alakult, hogy én rúgtam be az utolsó forduló hosszabbításában a tizenegyest, amivel feljutottunk, ő akkor úgy szorított, úgy ölelt, hogy biztos voltam benne, a bordám tört bele a boldogságába,

el sem hittem akkor, hogy lehetséges öleléssel elmesélni egy életet, fájdalmat, szenvedést, hiányt,

lenti műszakot meg szenvedélyt, ám abból az ölelésből megértettem, hogy azért ment le mindennap a mélybe, az örök sötétségbe, mert hitt abban, hogy egyszer csak megtalálja az örök világosságot, és megtalálta, mert az unokája volt a kapitánya a csapatnak, amelyik feljutott az NB I-be, és, ugye, én vágtam be az utolsó pillanatban a tizenegyest, nem is emlékszem most sem semmire abból, ami utána történt, több ezer komlói szaladhatott felém, több ezer komlói feküdhetett rajtam, több ezer komlói ordíthatott velem, de én erre nem emlékszem, csak arra, hogy miután múlt a mámor, a nagyapám ölelt úgy, hogy biztos voltam benne, hogy a bordám tört bele, és akkor a kupadöntőben, amikor álltam a labda mögött, a kozmikus magánynak azokban a pillanataiban arra gondoltam, hogy megint ölel majd, mert berúgom ezt a tizenegyest, életben tartom a csapatot, rajta kívül még sokan néztek akkor, a kozmikus magánynak azokban a pillanataiban tizenkétezren voltak a stadionban, ötezer komlói meg hétezer fradista, mégis néma csönd volt,

nincs pillanat és hely, amikor és ahol inkább egyedül lehet lenni, mint sorsdöntő tizenegyes előtt tizenkétezer ember között egy stadionban,

mert akkor mind elnémul, mivel mindnek a futball, a csapata a mindene, és mind az álmát akarja, de én tudtam, hogy az ötezer komlóinak nyugodtan kell elnémulnia, mert én sohasem hagytam ki tizenegyest, pedig nagyon sokszor megpróbáltam, hiszen sokszor kapufát akartam én rúgni, mert edzés végén olyan sokszor rendeztünk kapufarúgó-versenyt, és én ott is nyerni akartam, de képtelen voltam kapufát rúgni, mindig, de mindig gólt lőttem, ezért mindig utolsó lettem, így volt, hogy extra kört kellett futnom, máskor én fizettem a többiek vacsoráját, megint máskor nekem kellett összeszedni a labdákat, mindig más volt a tét, én meg mindig vesztettem, mert nem tudtam kapufát rúgni, mindig, de mindig gólt rúgtam, persze meccseken ez nagy öröm volt, szerettek is annyira a városban, hogy azt felfogni nem lehetett, mondjuk, az igaz, hétéves korom óta Komlón játszottam, nem igazoltam el sohasem, pedig egyszer éppen a Fradi hívott, havi kétmilliót fizettek volna,

de engem a pénz nem érdekelt sohasem, hanem az érdekelt, hogy ki vagyok,

márpedig én komlói vagyok, a nagyapám bányász, az életem a szülővárosom, és én ott futballozom, ahová tartozom, de amikor a labda mögött álltam, nem ezen gondolkodtam, hanem azon, hogy sohasem tudtam kapufát rúgni, és akkor persze gólt kellett rúgnom, és akkor nekifutottam a labdának, mindent úgy csináltam, mint mindig, amikor gólt rúgok, és én alig akartam elhinni, nem tudtam elhinni, de a labda a kapufán csattant, hallottam, ahogyan az ötezer komlói ordító némaságba menekül, hallottam, ahogy a hétezer fradista ordító üvöltésbe siet, és én akkor viszont nem figyeltem már rájuk, hanem ünnepelni kezdtem, mert nekem akkor végre sikerült kapufát rúgnom, annyi év után végre kapufát rúgtam, kezemet az égbe löktem, rohantam a komlói szurkolók felé, a térdemen csúsztam feléjük, láttam, hogy üveges a tekintetük, hogy

kisemmizve, tökéletes megfosztottságban ülnek a helyükön, de én azért is ordítottam, hogy igen, igen, sikerült,

és akkor váratlanul a nyakamba ugrott Tibi, Tibi, akivel már a kölyökcsapatban is együtt játszottunk, ő is itt maradt a csapatnál mindig, mint én, ő megértett, ünnepelte velem a csapat vereségét, az én kapufámat, nem bírtam magammal, üvöltöttem, örömtáncot jártam, és akkor úgy tűnt, hogy engem mindenki megértett, senki nem bántott, nem küldtek az anyámba, mert akkor minden komlói megértette, hogy a fiú, aki sohasem ment el Komlóról, aki az életét adta a csapatnak, ami meg az ő életük, végre kapufát rúgott, tapsoltak egyre többen, én meg veszettül kerestem a nagyapámat az első sorban, a nagyapámat, aki olykor mondta, hogy mindenét, de az életét mindenképpen adná, ha a Komló, a kis bányászcsapat egyszer kupát nyerhetne,

őt kerestem a tekintetemmel,

végre megláttam, belenéztem a szemébe, láttam, hogy nem hiszi azt, ami történik, folyt a könnye, de tudtam akkor teljesen, hogy oda kell futnom, mert megölel majd, és kíváncsi voltam, mennyire fontos neki, hogy boldog vagyok, úgy ölel-e, hogy a bordám törik bele, és úgy ölelt, hogy a bordám tört bele, és akkor már minden komlói tapsolt meg sírt, és én akkor már tudtam, hogy minden komlói képes volt lemondani az álmáról az álmomért, hogy kapufát rúgjak, és akkor én a kezemet kitártam, oldalra, repülőztem, így ünnepeltem tovább, hogy repülőztem a pályán, kitárt kezekkel futottam, és amikor a pálya közepén jártam, akkor kinéztem újra, onnan már minden szem messze volt, de én kerestem a nagyapámét, még egyszer bele kellett néznem, bizonyosságot kellett szereznem, hogy az örök világosság vagy az örök sötétség könnyei futottak-e az arcán,

hogy tényleg feladta-e az álmát az álmomért, hogy boldognak lásson, hogy lemondott-e tényleg mindenről értem vagy csak eljátszotta,

vigasztalt-e, elviselte-e a vereségét, mindannyiuk vereségét a győzelmemért, ezt akartam megnézni a szemében, de nem találtam a szemét, csak mindenkinek a könnyeit láttam, és akkor megijedtem, mert rájöttem, hogy mindük álmát, a nagyapám álmát is feláldoztam az álmomért, és akkor én kezdtem sírni, repülőztem tovább, de már sírtam, és én akkor még egyszer kinéztem, és akkor már csak nagyapámat láttam, ő volt az ötezer komlói, ő állt egyedül egy korlátnál, nem volt már stadion sem, nem volt eredményjelző sem, csak a nagyapám, a hetvenegy éves nagyapám, aki hatvan éve szurkol a Komlónak, aki egész életében azt a pillanatot várta, amikor Komló kupát nyer, és nem szólalt meg,

csak kitárta a kezét, mutatta, hogy még egyszer megölel,

mielőtt vége lenne, úgy megölel, hogy a bordám törjön bele, és én repülőztem felé, és akkor felé, a bányász felé, aki egész életében várt erre a győzelemre, aki soha sem mondott semmit rólam nekem, aki némán várta a győzelmet, aki az örök sötétségben élt, hogy az örök világosságot elérje, felé, a nagyapám felé repülőztem, én, a harmincéves komlói gyerek, aki sohasem igazolt el, aki mindig a Komlóval akart nyerni valamit, aztán nem nyertem, mert kihagytam a tizenegyest, csak én nyertem, mert kapufát rúgtam, szóval én odarepülőztem, ő meg megölelt úgy, hogy a bordám tört bele, és amikor ölelt, akkor ő, aki sohasem beszélt hozzám rólam nekem, mielőtt vége lett volna teljesen, azt mondta rólam nekem:

szeretlek, kisunokám,

és akkor végül, mikor már vége volt úgyis, együtt találtuk meg neki az örök világosságot.