Ez a vezérigazgatói vacsora most minden mozzanatában fölelevenedik Gerson előtt. Ohrnstein délelőtt behivatta és azt monda neki:
— A feleségem szívesen látja vacsorára.
Gerson alól kiszaladt es lába. Hebegő boldogsággal mondott valami köszönésfélét és kihátrált a szobából, mintha attól tartott volna, hogy a vezérigazgató közben meggondolja magát. De ahogy visszatántorgott az íróasztalához, a boldogság helyét nyomban elfoglalta a riadt bizonytalanságérzet. Még sohasem volt úriháznál vendég. Otthon mindenki úgy viselkedett az asztalnál, úgy evett, ahogy jólesett. Az apjának volt egy régi zsebkése, feketenyelű, a nikkel fénye rég lekopott a fokáról, azzal nyeste, vágta az ételt vagy húsz év óta. Ebéd után megtörölte a terítőben, ott, ahol az asztallap szélén szegletesen megfeszült. A kést nem tette zsebre, étkezés előtt oda kellett készíteni a tányérja mellé. Ha az öreg raktárnok vidékre ment átvételre, a mama evett a késsel. Afféle családfői jelvény volt a zsebkés, mint régen, a harcos időkben, az apa fegyvere. Gersonnak gyerekkori kevés vágya között szerepelt, hogy egyszer ehessék az apja késével. Egyéb emléke az otthoni kosztolásokkal kapcsolatban alig volt. Csak vendéglői étkezései kezdetén tudta meg, hogy a húst általában nem eszik a leveses tányérból s az evőeszközt nem kell megtörölni az asztalkendővel a következő fogáshoz, mert minden ételhez újra adnak kést és villát.
Bár nem volt általános szokás, megfigyelte, hogy a vendéglői étkezők nagyrésze, mielőtt hozzáfogott volna az evéshez, kitörölte az üres tányért a szalvétával és végigsimította vele a késeket ás a villákat is.
Gerson évek mulva is belepirult és nyugtalanul fészkelődni kezdett, amikor eszébe jutott a baklövés, amit a vezérigazgatói asztalnál elkövetett. Különben is zavarban volt az első pillanattól. Egész délután tanácstalanul gyötrődött: hogy lesz, mit mond, amikor belép, hogy fog viselkedni a hölgyekkel szemben, általában mi történik?
Csengetett, fehér bóbitás szobalány nyitotta ki a vasrácsos, aranydárdás kaput. Ő talán kissé túlmelegen köszöntötte, mint aki nyomban a küszöbön meg akarja nyerni magának a jóindulatot. A szobalány közönyös szolgálatkészséggel vette el a kabátját és beakasztotta egy faliszekrénybe.
Nagy szoba, félhomály, amelyből csak nehezen bontakoznak ki a a mennyezetetekig érő könyvszekrények. Az állólámpa fényudvarában, két fotőjben két cigarettázó hölgy, egy idősebb és egy fiatalabb. Ő még mindig az ajtó közelében áll, földig hajol és nem tudja, elinduljon-e vagy várjon, hogy történjék valami. De már előlép a vezérigazgató és a vállára csap:
— Örülök, hogy eljött!— kiáltja joviálisan és a hölgyek felé: — Ez itt Gerson, aki leleplezte a csirkefogókat. Engedjétek meg, hogy bemutassam Gerson urat! A legjobb emberem! — Aztán: „A feleségem és kis sógornőm.”
Ohrnstein nevetve hőköl:
— Nana, kérem, én nem vagyok püspök!
Nem, Ohrnstein nem püspök, de ahogy Gerson ellágyult pillanataiban mondani szokta: szent ember, ez az ember, aki az irodában szinte megközelíthetetlen és arcán állandóan a felelősség teljes munka komolysága, itthon úgy viselkedik, mint egy kamasz. Pajtáskodóan átkarolja a vállát és lenyomja a fotőjbe. A fotőj váratlanul mély. Gerson nyakig zökken bele, két karjával megkapaszkodik a támláján. Most úgy érzi, hogy nagyon komikusan hathat s a kevés lélekjelenlét, amit az egész délután erőfeszítésekkel összegyűjtött, szétszalad.
A hölgyek finom elnézéssel bánnak vele, úgy tesznek, mintha nem vennék észre a zavarát.
— Whiskyt vagy édeset? — kérdi n vezérigazgatóné.
— Ó, kérem… ahogy méltóztatik.
A kis sógornő, akit Zelmácskának hívnak, fontoskodva megszólal:
— Magának mindegy, hogy édes vagy erős? Szerintem az ember karakterére jellemző, hogy milyen italt szeret.
Erről aztán hosszas vita kerekedik. Ohrnsteinné szerint egyáltalán nem biztos, hogy a „férfias férfi” az erős italokat kedveli. Ő már találkozott nagyon is „férfias férfiakkal’, akik szerették a holdfényt és a hárfát és nem ittak egyebet limonádénál. Ohrnstein szerint mindkét félnek van valami igaza.
— S önnek, Gerson úr, mi a véleménye? —kérdi a vezérigazgatóné.
Ő úgy képzelte, hogy ma este elsősorban a sztrájkról lesz szó. A vezérigazgató méltatni fogja érdemeit és a hölgyek ki fogják fejezni köszönetüket. Általában azt hitte, hogy a gyárról, a hivatalnokokról, a vezérigazgató legközelebbi terveiről és más fontos dolgokról fognak beszélni. Nem ismerte azt az elvet, hagy az ember otthon „magánember”. Nem ismerte a társalgás technikáját, mely tanácstalanságból apró-cseprő torz ötletfoszlányokat témává, problémává szélesít, pszichológiai és szociális mélységeket tudálékoskodik beléjük, miközben fölcifrázza a viccek szalmavirágjával. Végkép megzavarodott és a legnagyobb erőfeszítéssel tudta kinyögni a következő mondatot:
— Bizony én nem tudom, nagyságos asszony!
Ohrnstein segítségére sietett.
— Úgy-e maga nem szokott inni?
— Nemigen, vezérigazgató úr, egyszer-kétszer— felelte.
— Na, majd a hölgyek leszoktatják erről a józanságról— mondta Ohrnstein kedélyesen.
— Táncolni tud? — kérdezte a kis sógornő.
—Eddig nem próbáltam — felelte Gerson.
— Meg kell tanulnia — mondta a vezérigazgatóné.
— Na, majd én veszem a kezembe a maga csiszolását — mondta Ohrnstein.
— Végtelenül hálás leszek, vezérigazgató úr.
Szóval, neki döntenie kell, hogy az erős italt szereti-e vagy az édeset és meg kell tanulnia táncolni. Ösztönszerűen lenézett a földre és meglátta lábait az ujdonat lakkcipőben. Amikor leült, s nadrágját felhúzta vagy ötujjnyira, hogy ne térdesedjék. Kilátszott a lilanyilas fekete selyem fuszekli. Ezt a nyilat idegenszerűen elegánsnak érezte és azt akarta, hogy érvényesüljön. De most egyszerre végigfut rajta a hideg.
Legkevésbé arra gondol, hogy nyilt gesztussal lejjebb húzza a nadrágját. Fészkelődik, de rémülten konstatálja, hogy minden mozdulattal több látszik ki a harisnyából. Közben bizonyosra veszi, hogy valamennyien fölfedezték a meztelen lábát és azért beszélnek olyan heves izgalommal mindenfajta érdektelen, fölösleges témákról, mert úgy tesznek, mintha nem akarnák észrevenni. Most a vezérigazgatóné kedvenc sportjáról, a lovaglásról, majd a táncról, majd később a szerencsejátékról folyik olyasféle diskurzus, mint az imént az italokról. Ohrnstein megkérdi mindig őt is, ha megoszlanak a vélemények.
Ő bódultan makog valamit, de közben ilyeneket gondol magában: „Hosszú harisnyát kell hordani, akkor ilyesmi nem fordulhat elő.”
Aztán irgalmatlanul hosszú, kínlódás után végre bejön a fehérbóbítás szobalány és jelenti, hogy tálalva van. A nadrágtartót kellett volna leereszteni —‚ állapítja meg útközben, amikor átvonulnak az ebédlőbe.
A kerek asztal a kék meisseni szervísszel, a fölvirágozott, gúlába rakott szalvétákkal elkápráztatja. Megbámulja a szarkofágszerű tálalóasztalt, amelyen gyümölcsök, piros és sárga saláták edénytornyok és borosüvegek sorakoznak. Végre leülhet s eldughatja a lábát az asztal alá.
Ohrnstein szent ember. Ohrnstein csupa jóság és tapintatosság. Érzi, hogy Gerson a zavar örvényében vergődik s egy-egy bátorító, közvetlen szóval mindig odadobja neki a mentőövet.
Mennyi tapintatosság volt abban, ahogy ez a nagyvilági ember vacsora után félrehívta és úgy, hogy a hölgyek ne hallják, ezt mondta neki:
– Ne haragudjék, kedves barátom, ezt csak ezért mondom meg szemtől szembe, mert azt akarom, hogy minden körülmények közölt feltalálja magát: priváthelyen nem szokás megtörölni a tányért a szalvétával, nem beszélve a késekről és a villákról.
Mert valóban elkövette ezt a marhaságot. De a baj csak ezután kezdődött. A tányérok mellett egész sereg evőeszköz sorakozott függőlegesen és vízszintesen.
Végül mégis lebonyolította a vacsorát, bár még véletlenül sem találta el, hogy melyik késnek melyik villa a párja. A gyümölcshöz már nem maradt egyéb szerszáma egy óriási villánál, ezért aztán nem is evett a narancsból és a banánból.
Zsolt Béla: Gerson és neje
Genius Kiadás, 1930