A mai New York a XIX. század elején óriási fejlődésnek indult, rengeteg bevándorló érkezett, a város a 30-as évekre Amerika legnépesebb települése lett. Egyre nagyobb problémát jelentett, és a fejlődésnek is komoly gátat szabott, hogy a túlzsúfolt Manhattanből csak komppal lehetett eljutni az elmaradott, inkább vidékiesnek nevezhető Brooklynban.
Akár esett, akár fújt, télen-nyáron, hóban, fagyban, kánikulában az emberek csak kompoztak és kompoztak. Köztük volt a német származású, de már korán az Újvilágba emigrált mérnök és és acélkábelgyár-tulajdonos John Roebling is – ekkor már híres hídépítő volt, több függőhíd fűződött a nevéhez a kontinensen.
A legek hídja
Már 1867-ben méréseket végzett az East Riveren, elkészítette a terveket, megszerezte a kormány jóváhagyását, gazdasági és politikai támogatását. Létrehozták a New York Bridge Companyt, és 1869-ben megkezdődtek az előkészületek, egy év múlva pedig a Manhattant Brooklynnal összekötő állandó híd munkálatai.
Roebling merészet álmodott: az 1833 méter hosszú Brooklyn híd 84 méter magas tartóoszlopai akkoriban a város legmagasabb építményei voltak, a pillérek közt a híd 486 méteren húzódott az East River felett, és ez volt a világ leghosszabb, és első acélkábeles függőhídja.
De a mérnök már az építkezés megkezdését sem élhette meg. 1869 júliusában szerencsétlen balesetet szenvedett: a hídhoz szállított vasoszlopok estek a lábára, összezúzták lábujjait. A sérülés egyáltalán nem volt halálos, de a nyomába lépő fertőzés igen, John Roebling 1869. július 22-én tetanuszban meghalt. Helyét fia, Washington vette át.
27 embert “ölt meg”
Emberfeletti munka volt. A gránitból készült hídfőoszlopok lerakásához a folyó medrében, 14 és 24 méter mélységben kellett dolgozni. Ehhez óriási harangokat süllyesztettek az East Riverbe, ahol a munkások embertelen körülmények között végezték a dolgukat, robbantásokat is végeztek.
Fia sem kerülhette el sorsát, 182-ben keszonbetegségben lebénult, ágyba kényszerült – ettől kezdve felesége, Emily vitte utasításait a helyszínre. De elkészült, 1883. május 24-én adták át, és már akkor a világ nyolcadik csodájaként emlegették.
Hiába biztosították túl – a becslések szerint négy-hatszorosan, hiába haladt át rajta már az első nap Chester Alan Arthur, az Egyesült Államok elnöke, az állam kormányzója és vagy 250 ezer ember, mégis elterjedt a hír, hogy a híd bármelyik pillanatban összeomolhat.
Hisztéria és önjelölt hősök
És a hídon tényleg, mintha átok ült volna. Május 30-án egy erős szélroham kissé megmozdította az építményt,mire tömegpánik tört ki, a menekülők 12 ezer embert tapostak halálra. A kedélyeket végül úgy sikerült megnyugtatni, hogy a Barnum Cirkusz tulajdonosa elefántjaival vonult át a hídon.
Aztán megjelentek az önjelölt hősök, akik a hídról vetették magukat a folyóba. Volt akinek sikerült élve megúsznia, de az elsőként próbálkozó Robert E. Odlum nem élte túl a vízbe csapódást. Mindezektől eltekintve az építmény hosszú távon rohamos fejlődést hozott a parti városok számára, és lehetővé tette 1898-as egyesítését, a modern New York megszületését.
