Songoro Fatime (Song-óra) szaxofonos életében először eljutott apja szülőhelyére, Tanzániába. Császári Gergellyel (Császári PillanatmŰvek) három hónapot töltöttek a kelet-afrikai országban. Két céljuk volt: találkozni Fatime rokonaival, és helyi zenéket gyűjteni. Mindkét feladatot teljesítették, de ennél jóval fontosabb is történt: az ott töltött idő alapvetően változtatta meg az életszemléletüket. Interjú.
Mi volt az alapötlet?
Fatime: Régóta terveztem, hogy elutazom Tanzániába: édesapám ott nőtt fel, sok unokatestvérem él az országban, akikkel még soha nem találkoztam. Többször felmerült már, hogy egyedül nekivágok, de azért jobb, hogy végül Gergővel jutottam el, egyedül nagy falat lett volna.
Ha eddig nem jött össze, most hogyhogy igen?
Gergely: Beírtuk a naptárba.
Fatime: Augusztusban eldöntöttük, hogy beírjuk, mert ha valami nem kerül a naptárba, sosem fog megvalósulni.
Mi volt az első lépés? Vagy ha a naptár volt az első, akkor mi volt a második?
F: Elmentünk egy coach-hoz. Én már régóta dolgozom vele, nagyon sokat segített, és most ketten kerestük fel. Elmondtuk neki, hogy van egy ilyen tervünk.
G: Kibillentünk abból az állapotból, hogy „majd egyszer”, és eljutottunk oda, hogy akármi legyen is, megoldjuk, elutazunk Tanzániába. Elindítottunk egy Indiegogo-kampányt, közösségi finanszírozással is gyűjtöttünk pénzt az útra.
Sikerrel?
G: Abszolút. Meg kellett fogalmaznunk, mit is akarunk. Sikerült mozgósítanunk egy szűk réteget. Visszajelzéseket kaptunk, hogy jó az út, amin elindultunk. Több, mint 1000 dollárral támogattak minket. Ez az összköltségünk kb. húsz százaléka volt.
Más forrás nem is állt rendelkezésre?
G: Egy ideje gyűjtöttünk, visszafogtuk a költéseinket. Amint összejött valamennyi pénz, megvettük a jegyeket – először csak odaútra. Azt még nem tudtuk, mennyi időre megyünk.
F: A vízum három hónapra szólt, végül úgy döntöttük, hogy ennyit maradunk is. Sokat segített a kint élő családom is.
Velük hogy tartottátok a kapcsolatot?
F: Sehogy. Ott találkoztunk először. Az unokatestvéreim akkor tudták meg, hogy létezem. Mondjuk ott kicsit más a család fogalma, sokkal tágabb, mint nálunk. Gergőt is azonnal családtagként kezelték.
A családra majd még térjünk vissza, kezdjük ott, hogy milyen érzés volt megérkezni?
F: Először Kenyába repültünk, onnan mentünk Észak-Tanzániába. Rögtön az első élmény az volt, hogy egy órás késéssel érkeztünk a buszhoz, amire jegyünk volt, és megvártak minket. Merthogy az ott teljesen alap. Egy óra az nem idő… olyan, mintha 5 percet kellett volna várniuk.
BESÉTÁLTUNK, MINT KÉT UFÓ EURÓPÁBÓL
Milyen állomásokat jártatok be?
F: Észak-Tanzániában, Arushában egy maszáj barátunk várt, ő segített az első héten tájékozódni, megszokni Afrikát. Onnan utaztunk Dar es-Salaamba, ahol a családom egy része él. Itt lett egy biztos bázisunk, hogy aztán továbbutazzunk első zenei célállomásunkra, Bagamoyóba.
G: Bagamoyo történelmi kisváros az Indiai-óceán partján, évszázadok óta kulturális és zenei olvasztótégely. Itt található a TaSuBa, Kelet-Afrika tradicionális művészeti egyeteme. Megérkeztünk, besétáltunk, mint két ufó Európából, benyitottunk egy terembe, ahol épp óra volt, elmondtuk, hogy magyar zenészek vagyunk, aztán minden ment magától.
F: Néhány nappal később már egy koncerten játszottunk együtt diákokkal és tanárokkal a saját zenéjüket.
G: A faluban találkoztunk a Zawose „család” tagjaival is, akik még a tradicionális Gogo-törzs zenéjét közvetítik. Meghívtak minket magukhoz – úgyhogy eljutottunk az élő népzenéhez is.
Ami nem rossz, tekintve, hogy ez volt az utazás egyik célja.
G: Bizony. Játszottunk törzsi zenészekkel is, és a három hónap alatt összességében elég széles spektrumát ismerhettük meg a Tanzániában élő zenének.
F: Találkoztunk Vitali Maembével, aki ott népszerű zenész. Megismerkedésünket követő hetekben írtam a Mediawave fesztiválnak és a Budapest Music Centernek, hogy hívjuk meg. Úgyhogy hamarosan meg lehet őt hallgatni, nézni Magyarországon.
G: Arról csak álmodtunk az utazás előtt, hogy szeretnénk találkozni a Zawose-családdal és Vitali Maembével. Mindkettő sikerült. Az interneten megtalálni valakit, az se rossz, de az életben, Tanzániában, még izgalmasabb.
ETTÉL-E MÁR GULYÁSLEVEST?
A blogon egy fesztiválélményről is írtatok, elég durva lehetett.
F: Igen, az Zanzibár volt. Bagamoyóban hallottuk, hogy hamarosan lesz a Sauti za Busara (Bölcsesség hangjai) fesztivál Zanzibáron. Nem terveztük be, nem is volt pénzünk, de szerencsére félretájékoztattak minket: azt mondták, ingyenes a fesztivál, úgyhogy odautaztunk.
De mégsem volt ingyenes.
F: Az európaiaknak tizennyolcszor annyiba került, mint a helyieknek.
És ezt hogy ellenőrizték? Bemondásra? Igazolványokkal?
F: Ránézésre. Én amúgy Afrikában egyértelműen európainak nézek ki. Sokszor spanyolnak gondoltak minket, de volt, aki rákérdezett, hogy afrikai származású vagyok-e.
Sokszor dicsértek itthon is meg, hogy milyen szépen beszélek magyarul, hiába válaszoltam már az első kérdésre, hogy édesanyám és az anyanyelvem is magyar, és itt születtem, nőttem fel, illetve felmerülnek olyan kérdések, hogy ettem-e már gulyáslevest – és hasonló fárasztó dolgok.
Beszólogatni nem szoktak?
F: Ez mindig az aktuális politikai helyzettől függ. Hogy milyen a közhangulat.
Inkább térjünk vissza a fesztivál témára. Bejutottatok?
F: Igen, egyrészt a nagybácsim volt a szponzor, másrészt inkább hamarabb mentünk be a fesztiválra, mint a jegyszedők, szóval az is igaz volt, hogy ingyenes a belépés.
G: Volt olyan, hogy ki kellett játszanunk a biztonsági rendszert, de sikerült. Amit Európában afrikai zeneként ismerünk, az általában a nyugat-afrikai zene, persze a keleti is rokon, de mégis más. A blogunkon meg is osztottunk néhányat a gyűjtött zenékből.
Mi a top 3 különbség egy magyar zenei fesztiválhoz képest?
F: Például az, hogy a fesztiválon dolgozók még az életben nem jártak hasonló jellegű zenei eseményen. És olyan emberek csinálják a vendéglátást, akiket még életükben nem szolgáltak ki.
G: Ez egy kis fesztivál két színpaddal egy erődben az óceánparton. A komfort mérsékelt, de a zenei program elég meggyőző. Vannak ilyen bosszantó dolgok, hogy amikor még játszik a zenekar, elkezdik bontani alóluk a színpadot. Ez olyan afrikás.
És ha a két országot hasonlítjuk össze?
F: Jellemző volt, hogy ha megjelentünk valahol, messziről ránk köszöntek ismeretlenek. Odakiabáltak, hogy „üdvözlünk Tanzániában” és „welcome, karibuni”, és hasonlókat.
F: A hajléktalanságot is nehezemre esik ott elképzelni, hiszen nagyon érezhető a közfelfogás, hogy mindannyian testvérek vagyunk. Biztos, hogy vannak extrém esetek, de inkább az jellemző, hogy figyelnek egymásra. A háborús övezetekből menekülőket is segítik, és erre büszkék is.
G: Egy nagyobb buszon is kábé százan-százötvenen utaztunk, elképzelhetetlen pózokban, igazi tömegnyomorban. De olyan békében, és nyugalomban, hogy el sem hinnéd. Feltűnt, hogy nem a problémáikkal vannak elfoglalva, inkább élik a jelent. Ezt hasznos volna elsajátítani.
Térjünk vissza a családlátogatásra! Hogy találtátok meg a rokonokat, ha nem tartottátok a kapcsolatot?
F: Apukám kötött minket össze. Ő utoljára 93-ban volt otthon, Tanzániában. Most Budapesten él. Facebookon tartja a kapcsolatot a rokonokkal. Szólt nekik, hogy érkezünk, ők pedig október óta rettenetesen vártak minket.
Mit tudtál meg a rokonaidról?
F: A nagybácsijaim a közösséget képviselő, pörgős arcok. Ezek szerint onnan jött nekem ez a szervezői véna. Jobb színvonalon élnek, mint az átlag, de segítenek is másoknak.
G: A két nagybácsi az ország két végében dolgozik képviselőként. Meghallgatják az embereket, olyanok, mint valami helyi bölcsek.
HAKUNA MATATA
Felolvasok néhány izgalmas mondatot a blogból, megteszitek, hogy kifejtitek bővebben? Itt van például ez: „Korábbi céljainkhoz ragaszkodva, legjobb esetben is csak bajba sodorhattuk volna magunkat, és valószínűleg már otthon lennénk”.
F: Ha stresszes, európai tempóban szerettük volna megcsinálni ezt az utat, nem sikerült volna. Le kellett lassulni az ő sebességükre. Nem volt egyszerű! Mondok egy példát: egy héten egy találkozó! Ennyi. Európai fejjel ez olyan volt, mintha megállt volna az idő. Vagy volt egy meghatározó élményünk: elakadt a vonatunk…
G: …kisiklott az előttünk haladó tehervonat. A mi mozdonyunknak kellett besegítenie…
F: …kilenc óra múlva jött vissza értünk. A kilenc óra alatt egyetlen panaszkodó hangot nem hallhattál. Az emberek türelemmel, nyugalomban vártak. Mert ugye nem történt baj, hiszen emberek nem sérültek meg. Hakuna matata – nincs semmi baj! A másik: Amani na upendo – szeretet és béke! Nálunk, Európában ez sajnos nem igazán működik – stresszeljük egymást, hogy oda kell érnünk valahová, ahonnan aztán majd oda kell érnünk máshová.
G: Tanzániában úgy gondolkodnak, hogy inkább legyünk ott, ahol vagyunk.
Átragadt rátok ez a mentalitás?
G: Szeretnénk megtanulni. Tudatosan próbáljuk a lehetőségeinket felmérni, erőfeszítést tenni, hogy ne a rossz rezgéseket adjuk át egymásnak. Könnyebb megoldást találni nyugodtan, egymást segítve. Ha meg nagyon kétségbeejtő a helyzet, akkor inkább teszünk egy lépést hátra, hátha onnan már látjuk a lehetőségeket, amiket az előbb még nem vettünk észre.
F: Megtanultam egy életre, hogy a szegénység nem feltétlenül az anyagiakról szól.
G: A boldogság a körülményektől független.
F: Megváltozott számomra a gazdagság értelmezése is; az ottani családomtól tanultam: akkor vagy gazdag, amikor másoknak segítesz.
