Több mint száz éve fiatal értelmiségiek, tanárok, kutatók, egyetemisták létrehoztak egy nagy hatású társaságot. Ez volt a híres-hírhedt Galilei Kör, aminek az emléktábláját már a rendszerváltáskor leverték az egykori székhelyéül szolgáló Anker-közi ház faláról.
Az egyetemisták az akkori „balliberális” eszmék igen hatásos terjesztői voltak, csak akkoriban ezt még polgári radikalizmusnak és szociáldemokráciának nevezték. Mik voltak ezeknek az eszméknek a főbb tartalmi elemei és jellemvonásai? Szociális problémák, illetve általában a magyarországi elmaradottság taglalása, a feudális maradványok felszámolásának igénye, egyházellenesség, ateizmus, a darwini evolúció hirdetése szemben a „sötét középkori”, „babonás” vallásossággal, társadalmi igazságtalanságok feltárása, jogegyenlőség követelése, nemzetiségi, illetve kisebbségi jogok, forradalmi eszmék, nyugati tudományos eredmények és módszerek hazai ismeretterjesztése. Ilyesmik.
Ajánlom mindazoknak, akik mélyebben meg akarják érteni a mostani hazai politikai ellentétek nagyon régre és mélyre nyúló kulturális gyökereit.
A baloldali, progresszivista politizálás, mint általában, itt is elsősorban tudományos köntösben jelent meg, s ezen belül is főként a társadalomtudományokat favorizálta. Innen ered a hazai szociológia máig eleven balos és (mai értelemben vett) liberális hagyománya. De ők reklámozták az akkori modern nyugati irodalmat és művészetet is, szembeállítva az elmaradott, avítt, giccses, állam által támogatott nacionalista akadémizmussal.
Itt, ebben a közegben bontogatta szárnyait a feminizmus is először Magyarországon. Az úgynevezett „nőkérdés” a galileisták egyik fontos témája volt. Nőkérdés alatt ez esetben nem a nők általános helyzete (kevesebb bér és egyebek) értendő, amit a munkásmozgalomból is jól ismerünk, hanem a női hallgatók kicsiny százalékaránya az egyetemeken.
A Galilei Kör másik ilyen slágertémája a tanszabadság elve volt, ami a felsőoktatási intézmények autonómiáját jelentette. Ehhez viszont tudni kell, hogy az akkori katolikus néppárti körökben felmerült, hogy korlátozni kéne az egyetemi autonómiát, nehogy teret kapjanak a „nemzetellenes nézetek”.
Egyes adatok és visszaemlékezések szerint a Galilei Kört a szabadkőművesek pénzelték, viszont a galileisták tagadták, hogy a páholyok beleszóltak volna a „szabadgondolkodó diákegyesület szellemi vezetésébe.”
A körben megjelent a radikalizálódás is: konkrétan a bolsevizálódás. A Galilei Körnek nagy szerepe volt a Tanácsköztársaság előkészítésében, ezt aztán a Horthy-érában nem győztek újra és újra előhozni ellenük.
Mit is mondanak a mai jobberek a balliberális egyetemistákra, élükön a miniszterelnökkel? Romkocsmák félhomályában merengők, meg tornából felmentettek.
A monográfia szerzője baloldali volta dacára ritka tárgyilagossággal járja körül a Galilei Kört és annak révén az egész progresszivista közeget, annak történetét, társadalmi gyökereit, politikai szubkultúráját, gazdasági és személyes vonatkozásait egyaránt. Rezzenéstelenül ismerteti a korabeli jobboldali (egyházi és nacionalista) reakciót, majd a Horthy-kor felfogását. És ennek kapcsán kitér a tabutémának számító zsidókérdésre is. Minthogy az akkori jobberek által Galíciai Körnek is csúfolt Galilei Kör tagságának zöme bizony többé-kevésbé jómódú zsidó polgárcsemetékből állt.
Máshonnan is ismert jelenség, hogy az ősi vallási-kulturális gyökereitől elszakadt, sőt azt olykor kifejezetten rühellő, ám még nem teljesen asszimilálódott, ezért egyfajta kulturális és ideológiai vákumba került zsidóság mennyire felülreprezentált volt a baloldali, illetve általában a progresszivista mozgalmakban. A jelenség oka merőben szociológiai és lélektani: Végre kint a gettóból, de még nem teljesen a nemzetben. Kicsit bent is lenni a magyarságban, de azért inkább kint.
Bár a baloldal szerint a zsidó vallás is csak megvetendő mákony, de a kereszténységgel szembeni félelem és ellenérzés megmaradt a zsigerekben. Mindehhez járultak a zsidó messianizmus gondolkodásbeli mintái, amiket a puszta hagyományelhagyás nem szüntet meg automatikusan, ahogyan más népek esetében sem szűnnek meg a gondolkodás alapvető sémái pusztán attól, hogy az illető elhagyja a kultúráját és átkerül egy másik közegbe. Mi a zsidó messianizmus lényege? Evilági megváltás, Isten országa itt a földön, ami pompásan passzolt az egyenlőségre alapuló, igazságos társadalom baloldali üdvtanához. (Ha valakit érdekel a téma a maga pszichológiai mélységével, annak ajánlom Walter Benjamin életművét tanulmányozni.)
Az alapelv: öngyarmatosító módon, szervetlenül ráerőltetni a mindenkori centrum kulturális intézményeit és mintáit a „mucsai” magyar társadalomra, ha kell külső erővel, és lenézni, kiröhögni, sőt adott esetben kirekeszteni mindenkit, aki ezt nem így gondolja.
Szóval az akkori progresszivistáknak volt elég hibája és bűne is, akárcsak a rendszerváltás utáni utódoknak.
Csakhogy az is jellemző és tanulságos, hogyan reagálta le a mainstream jobboldal ezeket a mozgalmakat. Mint mindenkor. Mint most is. Elkendőzte, kicsinyítette, sőt adott esetben tagadta a meglévő társadalmi problémákat.
Tartósította és az „ősi magyar hagyományokra” meg az „ezeréves Magyarországra” való hivatkozással ideologizálta meg a rikító egyenlőtlenséget, a maga velejéig korrupt és hitvány rendszerét, az ország elmaradottságát, és minden szemetet, amit csak lehetett, a népnyúzástól a nagybirtokrendszerig. „Kárpótlásul” nyomatta a nacionalista lózungot, és vele a zsidózást meg az összeesküvéselméleteket. A lényeg: megtartani a feudalizmust és az előjogokat, mert hiszen a régi magyar nemességnek kik lehetnek méltó utódai, ha nem a jobboldal? Még Prohászka Ottokár is különcnek számított, jellemző, hogy egyes paptársai őt is lekommunistázták szociális érzékenysége miatt.
Amíg a szomszédos kis népek majd mindegyikénél a nacionalizmus nem áll szemben a progresszióval, addig nálunk a nacionalizmus 1867 óta jobbára bezárkózás és lemaradás. Ennek köszönhetően máshol még a szélsőjobb is kitermelt nagy írókat, filozófusokat és képzőművészeket, például a románoknál egy Eliadét vagy Ciorant, nálunk csak a jobboldal által sztárolt középszert és giccset. A legtehetségesebbek, Szabó Dezső vagy a népi írók szélsőjobbra sodródott balosok voltak, akik mélyen utálták a Horthy-kurzust és annak „nemzeti” kultúráját. Miért? Mert a haladás illetve modernizáció és a nemzet nálunk sajátos, több évszázados történelmi okok miatt egymást kizáró fogalmak.
Mellesleg a progresszió mint zsidó projekt elméletével is akad némi probléma. Ugyanis ez a felállás, amit a századelő Magyarországán és a mai Magyarországon is láthatunk, egy bő évszázaddal a Galilei Kör működése előtt már lejátszódott. Méghozzá zsidók nélkül. II. József reformjai és annak hívei, a jozefinisták szembemenve a magyar nemességgel és annak „konzervativizmusával”, mindenféle reformot próbáltak ráerőltetni az országra a felvilágosodás szellemében. Egyházellenes reformokat éppúgy, mint jobbágyvédő reformokat, közteherviselést, előjogok visszavágását, valamint tudományt, oktatást, infrastruktúrát, magyarán felzárkózást az akkori Nyugathoz. Amire a nemesség kurucos, „szabadságharcos” propagandával és nemzeti jelszavakkal, nacionalista külsőségekkel válaszolt – a jobbágynyúzás és a saját előjogai megtartása érdekében.
A 18 század végén tehát a jozefinisták voltak a progresszívek, a nyugatosok, a radikálisok, és persze az akkori „nemzet ellenségei”. Talán mondanom se kell, hogy többségük szabadkőműves volt. És itt is felütötte a fejét a radikálisabbak közötti „bolsevizálódás”, minthogy ez volt a magyar jakobinus mozgalom forrása és melegágya – akiknek kultuszát aztán a Galilei kör ápolta.
Zsidó nemigen volt a jozefinisták között, nemes annál több. Merthogy ezeket a mozgalmakat társadalmi folyamatok termelik ki, és nem összeesküvők hozzák létre. Azok legfeljebb meglovagolják. A hazai zsidóság egy adott csoportja pedig csak beleállt ebbe a folyamatba a századfordulón, az említett okok miatt.
