Fogva vagyok, mert férj vagyok, és amikor a feleségem biztonságra, nyugalomra, kiszámíthatóságra vágyik, nem tudom megadni neki. Fogva vagyok, mert magánéletre vágyunk, de abba újra és újra beletenyerel a politika.
Fogva vagyok, mert családapa vagyok, és azért, hogy előnyt biztosítsak a családomnak, igénybe vettük – nem kevés érzelmi és erkölcsi dilemma után – a családok otthonteremtési kedvezményt. Részesei lettünk egy rendszernek, amellyel ugyan jobb életkörülményekhez jutottunk, de ezzel ki is szolgáltattuk magunkat egy olyan politikai rendszernek, amely morálisan fogva tart bennünket.
Fogva vagyok, mert jogász vagyok és Magyarországon a politika úgy uralja a jogalkotást és jogalkalmazást, hogy szinte semmilyen szakmai, állampolgári, társadalmi részvételi szempont nem érvényesülhet. Nemcsak a jogállamnak, hanem magának a jognak a gerincét is eltörték.
Fogva vagyok, mert politikatudománnyal foglalkozó egyetemi oktató vagyok, és amikor a demokrácia és alkotmányosság alapvető értékeiről van szó, mindig elszégyellem magam, ha Magyarországra gondolok. Alapvető emberi jogoktól, az állampolgárok beleszólásáról a közéletbe, toleranciáról, biztonságról, sokszínűségről, szabadságról, szolidaritásról, a hatalmi ágak elválasztásáról beszélek a hallgatóimnak, amelyek vagy egyáltalán nem, vagy pedig alig érvényesülnek az országunkban. Fogva vagyok, mert közalkalmazott vagyok, és nem vagyok benne biztos, hogy nem lesz problémám abból, ha véleményemnek vagy intézményekkel, emberekkel való szolidaritásomnak adok hangot. Fogva vagyok, mert nem merek állami forrásokra pályázni, mert félek attól, hogy további morális meghasonlást már nem bírok elviselni.
Fogva vagyok, mert olyan civil szervezetnél dolgoztam korábban, amely a kormány által „norvég bűnözőnek” lett minősítve és most lényegében idegen hatalom kiszolgálójának van bélyegezve, most pedig olyan kutatóhelyen van mellékállásom, amely épületének és archívumának megszerzéséért harcol a kormány.
Fogva vagyok még, mert féltem a családomat a magyar egészségügytől. Fogva vagyok, mert félek gyermekeimet óvodába, iskolába adni, mert egy ideológiával átitatott rendszerbe kerülnek, s ha mást mondanak vagy gondolnak majd, mint az elvárt, akkor ők is fogva lesznek. Fogva vagyok, mert félek attól is, hogy az állam ellenünk fordítja erőszakszervezeteit és/vagy bürokráciáját. Fogva vagyok, mert félek a saját államomtól. Fogva vagyok, mert bár kifejezem anyagi és erkölcsi szolidaritásomat a nálunk sokkal, de sokkal rosszabb helyzetben lévőkkel, de annyit sohasem tudtam tenni, hogy érdemi változást érjek el.
Tisztában vagyok azzal, hogy ezt a fogvatartottságot részben magam okoztam önmagamnak és a családomnak! S ezzel minden pillanatban szembe is kell néznem. De fogolylétem jó része másoknak köszönhető és emiatt elkezdtem gyűlöletet érezni. Ezért önmagam démonainak a foglya is lettem.
Fogva vagyok tehát, mert életem minden szegmensében („munka, otthon, család, egészség, rend”) támadás, félelemkeltés ér. Épp azokban a szegmensekben, amelyekről a Fidesz 2010-es kormányprogramja is szólt. Vajon ki sejthette, hogy így értik?
Mindezeket nem azért írtam le, mert bárkitől – akár jobb-, akár baloldalon – sajnálatot várnék. Sőt, éppen ennek az ellenkezőjére készülök. Továbbá arra is, hogy sokan azt fogják mondani, hogy „mit siránkozik, a magyar társadalom több mint fele sokkal húsbavágóbb problémákkal, gyakran pedig az életéért küzd”. Joggal mondják majd ezt, mert ez így is van! Nem a CEU ügyét kívánom arra felhasználni, hogy saját problémáimmal traktáljam a közvéleményt. Sokkal inkább úgy érzem, hogy az én és mindazok helyzete vezetett el a CEU elleni támadásig, akik hasonlóan hozzám: fogva tartva érzik magukat.
Csupán két dolgot szeretnék jelezni. Egyrészt azt, hogy az Orbán-rendszer feldaraboló, a rendszerrel ellentétes morális és ideológiai álláspontot elsöprő jellege visszafordíthatatlan károkat okozott a középosztályban. Olyan morális kompromisszumokra kényszerít, amelyet az élet egy-egy területén még csak-csak el lehet viselni (sokan ezt tesszük hét éve), de nem az összesen! Másrészt pedig, erősen hiszem azt, hogy ez az egész azért következett be, mert nem voltunk és nem vagyunk elég szolidárisak azokkal a csoportokkal (hajléktalanoktól kezdve a menekülteken át a civilekig), akiket először ellenséggé tett, majd pedig „bedarált” a rendszer. A középosztály folyamatos kompromisszumokat vállalt – hol önzésből, hol pedig félelemből – azért, hogy megőrizze azt a morális és anyagi integritását, amely mára papírvékonyságúvá fonnyadt.
Magam is lavíroztam, kerestem a kisebb ellenállást, igyekeztem patikamérlegen kimérni, hogy mit és hogyan csináljak. Valamikor sikerült, valamikor elbuktam. Amellett, hogy oktatóként és állampolgárként minden szolidaritásom a CEU-é, kicsit szomorú vagyok és szégyellem magam.
Egy ilyen drasztikus eseménynek kellett ahhoz bekövetkeznie, hogy felismerjem azt, hogy számos, jóval gyengébb, csekély érdekérvényesítő képességgel rendelkező társadalmi csoport feláldozása volt az az út, amely elvezetett a lex CEU-hoz.
Antal Attila, jogász, egyetemi oktató
(Kiemelt képünkön Orbán Viktor kormányfő (b) és Lázár János, a Miniszterelnökséget vezető miniszter figyeli Szabó Szabolcs független képviselőt, aki hangosbeszélőt tart a kezében a nemzeti felsőoktatásról szóló törvény módosításáról szóló javaslat szavazása előtt az Országgyűlés plenáris ülésén 2017. április 4-én. Fotó: MTI / Máthé Zoltán )
