Dragomán György a magyar kortárs irodalom kevés nemzetközi exportsikereinek egyike, neve jól cseng Európa-szerte, az ilyesminek meg – pláne egy olyan nehezített pályán, amit a magyar nyelv jelent – még a nem kimondott könyvmolyok is örülnek, igazán ránk fér, hogy olyan hírünk is legyen a nagyvilágban, aminek semmi köze a napi politikai csatározásokhoz. Mint például az, hogy A fehér király című Dragomán-regényt nemzetközi koprodukcióban filmre adaptálják, ha nem is gigaméretű, de azért nemzetközi produkcióhoz méltó büdzsével, színészgárdával, és a többivel. Örültem is neki. Meg aggódtam is, hogy jaj, mit fog ebből csinálni egy nagyobbacska stúdió, vajon kiszorítják-e belőle a lényeget? Hát, sajnos ez történt.
A tizenkét éves Dzsátá kóvályog a felnőttek alapesetben sem egyszerű, ráadásképpen diktatúrával terhelt világában, apját jó ideje nem látta, úgy tudja, dolgozni ment – és végül is tényleg, munkatáborba, affélébe, ahová a rendszerelleneseket viszik, és nem tűnik úgy, hogy egyhamar hazajöhet, ha egyáltalán. Mindehhez ott van egy rendszer, amely kísértetiesen emlékeztet egykor létezett elnyomó rendszerekre, Dzsátát mindebből inkább csak apja hiánya érdekli, egyébként, ahogy a gyerekek általában, él bele a vakvilágba, próbálja megúszni az iskolát, és annak pártprogramjait, pláne, hogy a kincsvadászat és a bandaháború sokkal életbevágóbb kérdés.
A könyv lazán egymásra fűzött történetekből gyúrja össze ezt a világot, tehát nagyon szigorúan véve nem egy nagy történetet mesél el, hanem sok kicsit, s mint ilyen, inkább hangulatot fest, mintsem nagy tanulságokat ígérő eposzt mutat be. Ebből fakadón Dzsátá sem megy végig valamiféle belső utazáson, amit nevezzünk, mondjuk, karakterfejlődésnek. Ezen a fronton az egyetlen – annál fájdalmasabb – változás, ahogy édes naivitása lassan beletörni látszik az életbe, még ha a zárójelenetben újra magasra is csap, megmutatva, hogy
A laza történetszövést, egyes történetelemeket és a főszereplő karakterének sarokpontjait a film is megtartotta, változtatott viszont a kereteken. Már a könyv sem nevesíti a helyszínt, és nem is cél megfeleltetni egy létező államrenddel, a film ehhez még inkább hozzápiszkál, és sajátos mixet kever ki a történet hátteréül. És itt megy félre valami. A felfestett világ ugyanis nem válik kézzelfoghatóvá, pedig mindenfélét igyekeznek beletenni, van benne minden, mint a búcsúba’, ugyanúgy lehetnénk az 1950-es években, mint száz évvel később.
A lepukkant lakótelep, a lakás tárgyai, a ruhák, a rendszer főhősét ábrázoló gigantikus szobor a hegytetőn echte szocreál, de járunk ultramodern palotában is, sci-fibe illő sportkocsival, sőt, még egy házirobot is akad. De azt már nem magyarázzák el a nézőnek, hogy ebben a közeljövőbeli korban mit keres egy mozgásában 90-es évekbeli, beszédében AI-ra hajazó robot és egy telefonközpont-rendszerű telefonhálózat – de mobiltelefónia pl. nuku, sőt, még egy nyamvadt CB-rádió sincs – miközben lehallgatásnak például egyetlen térfigyelőnyi nyoma van, és a mindennapi élet keretei úgy néznek ki, mint ahol megállt az idő. Utána olvasva ugyan kiderül, hogy a koncepció szerint ebben a világban a sci-fi modernitás a leggazdagabbaknak jár, míg a szegények maradnak a nihilben – de ha ez nem derül ki a filmet látva, az már régen rossz.
A diktatúra fojtogatásának érzékeltetése nem valósul meg, pedig voltak jelenetek, amelyek erre lettek volna hivatottak: oké, hogy Dzsátá anyját egy boltban nem szolgálják ki, de miután elmondja, hogy majd máshol megpróbálja, sosem derül ki, hogy ez megvalósult-e, és ha nem, akkor mi lett, éheznek-e – pedig egy diktatúra-filmnél az oké, hogy mondjuk az ország vezérkarát vagy az ellenségképet nem ismerjük, de hogy a lakosság többsége hogy él, az mondjuk nem mindegy, a könyvben ráadásul erre van válasz.
Így aztán kapunk néhány kulisszaszerű díszletelemet valami bizarr úttörőtáborral, felfegyverzett gyerekekkel, egy akkora kolosszussal, ami alatt esélyesen beomlana a hegyoldal, egy kínos nemcserével dramatizált szexuáliszaklatás-jelenetet, és akkor a fantáziánknak ebből kellene összedrótoznia a világképet. Nem nagyon sikerül. Az már csak hab a tortán, hogy a könyv címadó momentumát sikeresen kihagyták a filmből, ahogy az is, amikor a Trónok harcából ismert Jonathan Pryce szájába adnak egy Trónok harca-parafrázist.
Szóval a keret nagyon nem stimmel, és ezt nem képes elfedni a színészi játék, pedig az érzelmi mélység stimmel, a főszereplő gyerekszínész Lorenzo Allchurch is jól vizsgázik, és az anyját alakító Agyness Deynnel is egészen szép kémiájuk van. Átgondolt, kitalált rendszerképpel, ahogy az összes disztópia-történet, a szeretet és szabadságvágy tanmeséje lehetett volna ez a film, jelen formájában csak valami halovány emlékeztető arra, hogy gyerekszemmel a világ még annál is zavarosabb, mint felnőttként.
A fehér király (The White King)
színes, angol-magyar-német-svéd filmdráma, 89 perc – 6/10
