Az élet a legjobb forgatókönyvíró – tartja a mondás, és megismerve P. László reintegrációs őrizetes történetét, talán érdemes elgondolkodni a közhely igazságtartalmán. Ahogyan mi is beszámoltunk róla, P. László kutyasétáltatás közben vette észre, hogy egy korcsolyázó alatt beszakadt a Deseda-tó jege. A férfi néhány másodperc alatt döntött: segíteni fog a bajbajutott emberen. Ekkor még nem tudta, hogy olyasvalakit ment meg a fagyhaláltól, aki korábban neki és családjának nyújtott segítő jobbot.
A mentésről videó is készült:
Az első híradások után sok kérdés érkezett a valóban szinte csodaszámba menő esettel kapcsolatban: hogyhogy éppen arra járt, és éppen a keze ügyébe került létra, kötél,
Tényleg rengeteg apró részletnek kellett passzolnia, és a valóság még annál is filmszerűbb, mint amilyennek elsőre tűnik.
P. László a 24.hu-nak részletesen elmesélte, hogy mi történt szombaton a tónál, illetve hogy mit jelent számára otthonában letölteni büntetése utolsó részét.
Higgye el, nem vagyok hős. Mondtam a barátaimnak, az újságíróknak is, hogy ne is erőltessék ezt. Más ugyanezt tette volna. Ott voltam, döntöttem, és szerencsére jól alakultak a dolgok
– kezdi beszélgetésünket P. László, aki szombat délelőtt 10 órakor hat kutyával indult sétálni tóparti otthonából. Gyönyörűen sütött a nap, esett a hó, mikor a kapun kilépve arra lett figyelmes, hogy a tó közepén egy korcsolyázó nagy sebességgel egy olyan terület felé tart, ahol néhány nappal korábban még hullámzott a víz. P. Lászlótól képeket is kaptunk a helyszínről.
Mint az őrült, fütyültem, kiabáltam, hogy álljon meg, ne menjen tovább, mert be fog szakadni a jég. Pár mondat után feladtam, mert világos volt, hogy nem hall engem. A partról azonban egyértelmű volt, hogy a vesztébe rohan. Álltam a házunk előtt, és nagyjából öt másodperc alatt összeraktam, hogy mit kell tennem: bekiabálni a páromnak, hogy hívja a tűzoltókat és a mentőket, és szólni az ezermester szomszédnak a létra miatt. Ahogy ezt végiggindoltam, a korcsolyázó hirtelen elmerült a vízben, teljesen el is tűnt
– idézte fel a történteket László, aki az eltervezettek szerint azonnal szólt párjának, hogy hívjon segítséget, majd átrohant a két házzal mellette lakó szomszédjához, aki két falétrát és egy 8-10 méteres spanifert (másnéven gurtni, racsni – a szerk.) nyomott a kezébe.
Jobb és bal kezében egy-egy létrával indult a baleset helyszíne felé, ott a jégre fektette a létrákat, előrefelé tolta őket, ő pedig térden csúszott a korcsolyázó felé.
Közben folyamatosan kiabálva tartottam vele a kapcsolatot, hogy az eszméletét ne veszítse el. Mondtam neki, hogy ne aggódjon, ne pánikoljon, elindultam, kihúzom, de tartalékolja az energiáját. Amikor odaértem, akkor láttam ki az: a kisfiam testneveléstanára
– emlékezett vissza elcsukló hangon P. László. A 49 éves férfi két évet volt előzetes letartóztatásban, egy évet pedig a Budapesti Fegyház és Börtönben töltött költségvetési csalás miatt. Kisfia korosztálya egyik legsikeresebb kosárlabdázója, tanára nem csak a sportban támogatta, hanem édesapja távollétében mentorálta, szemmel tartotta őt. Mint mondta:
Amíg én börtönben voltam, ő nem csak az edzője volt. Úgy viselte gondját, mintha a pótapja lett volna. A kisfiam kitűnő tanuló, kimagasló sportoló, a tanár úr volt az edzője, sokat köszönhetünk neki. Mindig hálás voltam neki, ezerszer elgondolkodtam azon, hogy hogyan lehetne ezt a rengeteg jóságot meghálálni.
P. László nem próbál ködösíteni, bagatellizálni: csalásért ítélték el, tettét azonban megbánta. Nem most, már sokkal korábban.
A gyökértelenségben minden mindegy
Sokak számára talán furcsa lehet, hogy egy elítélt kutyát sétáltathat, otthonában élhet, P. László szerint azonban az, hogy fél évvel korábban elhagyhatta a börtönt, sokat segített abban, hogy megmaradtak kapaszkodói az életben. Például a családja.
Egy normális ember fél év börtön után rájön, hogy akármit is tett, nem érte meg. Leírhatatlan veszteség fél év közös időt elveszíteni a családdal, fél évig magára hagyni a gyereket, a szertetteinket. Egy velejéig romlott embert pedig hiába zárnak be 10 évre, csak jobban kikupálódik, megtanulja a fortélyokat
– magyarázza P. László, aki hozzáteszi: nem akar felmenteni senkit, de azok közül, akiket sok évre elítélnek, sokan mindenüket elveszítik. Hiteleiket nem tudják fizetni, elúszik otthonuk, felőrlődik magánéletük, elidegenednek gyermekeiktől. A gyökértelenségben pedig egyre kevesebb a veszítenivaló, könnyebb visszatérni a rossz útra. Szerencsésnek nevezi magát, hogy a bíróság bizalmat szavazott neki, szavai szerint
csak ünnepelni lehet azt, aki kitalálta a reintegrációs őrizetet. Akár egy plusz nap is sokat számíthat a családdal, a normális életben. Nem arról van szó, hogy visszaeső, erőszakos bűnözöket engednének vissza a társadalomba. Olyanok kapnak bizalmat, akik először botlottak, nem erőszakos bűncselekményért ítélték el őket, és a börtönben is bizonyították, hogy megtanulták a leckét. Nem könnyű megkapni sem. Ez a nagylelkűség megtérül, az én családom, életem is megmaradt.
P. László hangja beszélgetésünk alatt másodszor csuklik el, elhallgat. Csak zárójelben teszi hozzá: mindig is fontos volt számára Isten, egyetlen alkalommal távolodott el tőle, most azért a cselekményért bűnhődik, amit abban az időszakban követett el.
Beszélgetésünk végén ragaszkodik hozzá, hogy ezt a pár mondatot írjam bele a cikkbe:
A börtönben a hit és a családom tartotta bennem a lelket. Sokaknak tartozom köszönettel: a Jóistennek, hogy engem választott erre a feladatra, és segíthettem, a bírónak, aki esélyt adott, a családomnak, akik kitartottak mellettem. A hős pedig ebben a történetben nem én vagyok, hanem az, akit kihúztam a vízből: a pedagógus, aki az apátlan gyerekem mellé állt, amikor kellett.
