December 24-én reggel egy tucatnyi férfi, mind lesoványodott és szakállas, egy hideg alagsori szobában, békés hangulatban beszélgetett egymással. Különleges, meghitt órák voltak ezek számukra, mindenki felidézte magában az utolsó, szabadon töltött karácsonyi ünnepe emlékét, majd körbeültek a koszos padlón és elmesélték, hogyan látják egymást.
Előző nap, december 23-án nagy reményekkel ébredtek, közölték velük, hogy Katar 230 millió euróért kiváltotta őket, és hogy hamarosan hazatérhetnek. A remény órái aztán rémületbe fordultak, mindenki fejére zsákot húztak, kezüket hátrabilincselték, és fellökdösték őket egy teherautóra. Szerencséjükre a néhány órányi zötykölődés nem a kivégzőosztag elé vitte őket, hanem csak fogságuk egy új állomására.
A később „Ötcsillagos Szállodának” elkeresztelt börtönben mindenkire teljes testi motozás várt és mindenki új narancssárga kezeslábast kapott. Bár a guantánamói rabok kapcsán elhíresült „egyenruha” kötelező viselése nem sok jót ígért, legalább megszabadultak rongyossá foszlott, tetvek zabálta ruháiktól. Az új börtönnek ráadásul még ablaka is volt, sőt egy zuhanyzója is. Nagy luxus volt ez az amerikai, dán, spanyol, francia, orosz és brit férfiakból álló fogolycsoportnak.
Nem sok jót vártak az élettől, mindannyiuk több-kevesebb kínzással, éhezéssel és megaláztatással vészelte át az eltelt egy-két évet. Egy kis remény még élt bennük, hogy egyszer még viszontláthatják családjukat. Nem tudhatták, hogy kinek lesz sorsa a szabadság, és kinek a halál.
Egy dán az Iszlám Állam fogságában
Puk Damsgard Az Iszlám Állam fogságában című könyve Daniel Rye dán fotóriporter életének másfél évét meséli el. Ami különlegessé tette ennek az alig 22 éves fiatalembernek az életét, az az volt, hogy lelkes és tapasztalatlan fotósként az elsők között esett az Iszlám Állam fogságába Szíriában, és az utolsó olyan túsz volt, aki élve hagyta hátra a terrorszervezet börtönét.
A könyv rendkívül különleges, egy olyan élethelyzetet mutat be, amelyről ritkán írnak könyveket. Az ilyen túszhelyzetek egyik sajátossága ugyanis, hogy a túszejtők a tárgyalások során végig megkövetelik a teljes hírzárlatot, ha azt valaki megszegi, akkor az a túsz életébe kerül. Rye a fogságban eltöltött 13 hónap alatt megismerkedett az összes többi nyugati tússzal, így
Sajnos a sors nem volt kegyes mindenkihez. Az amerikai és brit túszok sorsát később megismerte a nagyvilág, amikor elsőként James Foley-t fejezte le az Iszlám Állam. Mai ismereteink szerint egyedül John Cantlie, egy brit fotós maradt életben, akit Foley-val együtt rabolt el az Iszlám Állam, és aki a fogságban áttért az iszlám hitre, és azóta a terrorszervezet médiamunkása lett (vagy bábja). Éppen ezek miatt Daniel Rye története valószínűleg csak azután jelenhetett meg, hogy az emlékek senkinek nem fogják az életét befolyásolni.
Egy szenvedés története
Daniel Rye élete 22 éves koráig maga volt a dán jólét. Szülei kétkezi munkát végző vidéki emberek, akik – Dániára jellemző módon – a szerény munkájuk ellenére is tisztességes életet biztosítottak mindhárom gyereküknek. Daniel kiváló tehetséget mutatott a tornában, és 2012-ben, 23 évesen a dán nemzeti férfi tornászválogatott tagja lett. A sport mellett azonban a fotózás is érdekelte, ebben a hobbijában támogatást kapott az egyik leghíresebb dán haditudósítótól, akivel ugyanabban az évben eljutott Szomáliába. Innentől nem volt megállás – gondolta Rye –, az életét a háborúban élő emberek megörökítésének akarta szentelni.
Élete első munkája, ahol a fotóiért fizettek is, Szíriába vezetett. 2013. május 16-án átlépte a török-szíriai határt két helyi segítővel, akik egy közeli városba, Azazba vitték. Másnap reggel tettre készen pattant ki az ágyból, bementek a városközpontba, próbált néhány képet csinálni, de az emberek bizalmatlanok voltak. A helyi hatóságok még bizalmatlanabbak voltak, délre gyakorlatilag fogságba került.
A következő alig egy hónap a folyamatos kínzásról szólt: „német szék”, „gumiabroncs”, „repülő szőnyeg”, a fizikai bántalmazás változatos formáit jelentették. Damsgard könyve kegyetlenül őszinte ezen a téren is, részletesen beszámol azokról a borzalmakról, erőszakokról, amelyen Daniel Rye keresztülment. Egyszer el is gondolkodik a szerző, vajon hogyan lehetettek ennyire találékonyak a börtönőrök, majd belátja, hogy korábban ezek a férfiak maguk is éveket töltöttek az Aszad rezsim börtöneiben, ahol minden egyes kínzástípust maguk is megtapasztalhattak.
Megbilincselt kézzel, helyből hátraszaltót ugrik, és amikor elé teszik a dán tornászválogatott fotóját, mindenkit megnevez a fotón. Ez sem győzi meg urait, a kínzások, a verések, és az éheztetés tovább folyik. Egy sikertelen szökési kísérlet után, amit tornászképességeinek köszönhetően tud csak végrehajtani, még súlyosabb abúzusoknak lesz kitéve. Ekkor jut a mélypontra. Megmaradt tornászképességeit összeszedve maga alá húzza az addig elérhetetlen messzeségbe levő asztalt, felhúzza magát rá, nyaka köré tekeri a láncot, amelyen addig hátrakötött kézzel lógatták és kirúgja maga alól az asztalt. Ahogy a könyv írja:
A halál az élet
Az öngyilkossági kísérlet nem sikerült, fogvatartói megmentik az életét. A raboskodás 2013 júniusától Aleppóban, az Iszlám Állam börtönében folytatódott. A dán férfi itt találkozott először más nyugati túszokkal, akik kezdetben bizalmatlanul vizsgálgatták a csontsovánnyá fogyott, az őrület határára került fiatalembert. A megpróbáltatások az új börtönben sem értek véget. A gyengeség és az állandó hasmenés miatt állandóan büdös, amiért külön is megverték a börtönőrök és a rabok is. Az éjszakák során a más cellákban folyó kínzásokat, az emberek üvöltését kellett hallgatnia. Ő lett mindenki céltáblája, a megaláztatások egymást érték.
A helyzete csak június végére kezdett normalizálódni, amikor először merült fel a fogvatartóiban, hogy váltságdíjat lehetne kérni érte. Csökkentek a kínzások, és az új cellájában a szír foglyok is barátságosan bántak vele. Egyszer két dán dzsihadista is beköszönt hozzá, és azzal viccelődtek, hogy majd ha hazamennek, egyikük elveszi feleségül Rye nővérét.
Hamarosan újabb börtönbe költöztették őt és a többi nyugati túszt is, akik 2013 őszére már 11-en voltak. Amikor végre egy WC-t is kaptak a cellába, akkor értették, hogy a fogságukat hosszúra kell tervezniük. A nyugati túszok élete lassan egyfajta ritmust vett fel. Rye tornaórákat tartott hetente kétszer, egy fogolytársa hetente háromszor jógaórákat adott, a vasárnap a pihenésé volt.
Egy, a cellában felejtett datolyás doboz adta az ötletet a dán férfinak, hogy elkészítse a Riziko társasjáték „börtönváltozatát”. A világtérképet fejből felrajzolták, az étkezésekhez kapott datolya és olíva bogyók magjai lettek a katonák, egy joghurtos dobozból dobókocka készült, kartonpapírból játékfigurák és feladatkártyák születtek. A társasozást szinte megszállottam űzték, külön játékbírót kellett kinevezniük, annyira véresen komolyan folytak a csaták.
A börtönélet rutinját 2013 novemberében az új őrök érkezése zavarta meg. Az addig többségében francia származású börtönőröket három brit akcentussal beszélő férfi váltotta fel.
A szabadulás
Körülbelül ekkortól kezdődtek meg a tárgyalások a váltságdíjakról. Itt kardinális kérdés volt, hogy az egyes országok miként viszonyultak a fizetéshez. Az amerikai, a brit és a dán kormány hivatalos álláspontja az volt, hogy terroristákkal nem tárgyal, váltságdíjat nem fizet. A leggyorsabban a spanyol, francia túszok szabadultak ki, értük a kormányaik csendben és gyorsan fizettek. Szergejt, az orosz túszt elsőként végezték ki. Ő teljesen elveszett volt, még egy -email címet sem tudott megadni, ahova írni tudtak volna a túszejtők. 2014 nyarára már csak az amerikai, a brit túszok és Daniel Rye maradt az Iszlám Állam fogságában. Addigra már a foglyokat átköltöztették Rakka, a terrorszervezet fővárosának közelébe, és egy épületbe kerültek velük a dzsihadisták nyugati nő túszaik is.
A dán fiatalember családja az emberrablás első pillanatától kezdve egy túsztárgyalóra bízta a közvetítést. A könyvben csak Arthurtként emlegetett férfit eredetileg James Foley családja bízta meg gyerekük megtalálásával, de mivel a férfi dán származású volt, Daniel Rye szülei is hozzá fordultak. A fogság 13 hónapja alatt Arthur több alkalommal is kapcsolatba lépett Iszlám Állam fogvatartóival, hogy bizonyítékot kapjon a dán és az amerikai férfi létezéséről. A terroristák mindvégig e-mailben, közvetlenül a családdal kommunikáltak, de utóbbiak mindent a túsztárgyaló tanácsai alapján hajtottak végre.
A dzsihadisták kétmillió eurót kértek a dán férfi szabadon engedéséért, ám a dán kormány az elején közölte, hogy semmilyen formában nem tud és nem fog segíteni a családnak, titokban sem. A fiatal fotós kötött ugyan egy életbiztosítást szíriai útja előtt, de az ezért kapott több százezer eurót felemésztette a túsztárgyaló által működtetett privát hírszerző hálózat működtetésének költsége.
Végül a család lehetetlen dologra vállalkozott gyermekük megmentése érdekében. Ez a rész talán a könyv legfelemelőbb része. Amíg Arthur megpróbálta lealkudni az összeget, a szülők pénzzé tették mindenüket, jelzálogot vettek fel házukra és titokban gyűjtést kezdtek szervezni. A dilemmát az jelentette, hogy élet-halál kérdés volt a túszügy titokban tartása, de közben minél szélesebb körben kellett propagálni a gyűjtést.
A Beatles tagjai érzékelték az időhúzást, amitől türelmetlené és erőszakossá váltak. Egy alkalommal kivittek öt foglyot a sivatagba, mindenkinek egy üzenetet kellett felírnia egy papírlapra nagyjából ugyanazzal az üzenettel:
„Nem akarom úgy végezni, mint ő. Fizessetek X milliót, forduljatok a kormányhoz”.
De ki az az ő, rémüldöztek a túszok.
Egy gödör mellett álltak meg, amiben egy szemkötős férfi térdelt. Felsorakoztak mögötte, mindenki maga elé tartotta a papírlapját. George koreografált, Ringo a kamerát kezelte, John a térdeplő férfi mögé állt egy pisztollyal. A kamera előbb rögzítette a túszok üzenetét, majd John felé fordult, aki fejbe lőtte a férfit. Megvolt az üzenet.
A videofelvétel rémülete váltott ki Dániában, a család hihetetlen erőfeszítéseket tett, és a csoda megtörtént. A dán társadalom a legnagyobb titokban összeadakozta a kétmillió eurót, azaz kb. 620 millió forintot. Innentől már csak a túsztárgyalóra várt a csere lebonyolítása, ami végül 2014. június 19-én szerencsésen megtörtént.
Puk Damsgard könyve nem ért itt véget, az újságíró még szentelt egy fejezetet a szabadulást követő eseményeknek. Daniel Rye megpróbáltatásai ugyanis nem értek véget. A figyelmes szülők és a pszichológusok felkészítése ellenére a szabadság nem hozott lelki békét. A szorongás, a nyomasztó álmok, az átélt események feldolgozása valószínűleg éveket is igénybe fog venni.
„Az Iszlám Állam fogságában” példátlanul részletes és őszinte könyv. Egyszerre naplója a főszereplő szenvedéseinek és a többi nyugati túsz túlélésének és halálának, miközben párhuzamosan követhetjük Rye családjának otthoni megpróbáltatásait. A fogság mellett talán a legérdekesebb része a könyvnek a túsztárgyaló tevékenysége. Az álnéven szereplő férfiról és munkájáról kevés konkrétumot tudunk meg, de abból világosan átjön a néha legalitást súroló tevékenysége és a rendkívüli hidegvér.
Damsgard a különböző narratívák váltogatásával végig fenntartja figyelmet, ritka izgalmas bepillantást engedve egy olyan történetbe, amelyet senki sem szeretne a valóságban átélni.
