A pályáját újságíróként indító, majd regényírásra váltó, irodalmi Nobel-díjat is besöpört Gabriel García Márquez-t olyan művek írójaként ismerjük, mint a Száz év magány (1967), a Szerelem a kolera idején (1985), vagy épp a Bánatos kurváim emlékezete (2004), de azt ma már kevesen tudják róla, hogy a hetvenes évektől jó viszonyt ápolt a Kubát közel ötven éven át vezető (majd a pozíciót öccsének átadó), három hete elhunyt kubai diktátorral, Fidel Castróval, aki legújabb műveit még a kiadó előtt megkaphatta.
Castro persze megjegyzéseket is fűzött ezekhez – fedezte fel a két férfi kapcsolatát vizsgáló egyetemi tanár, Stéphanie Panichelli-Batalla, hozzátéve, hogy a vezető nem ideológiai, hanem nyelvtani és tényszerű javításokat eszközölt, így az Egy hajótörött történetében a hajó hibásan megadott sebességére, az Egy előre bejelentett gyilkosság krónikájában pedig egy vadászfegyver leírásának hibáira hívta fel az író figyelmét.
Kapcsolatuknak kitűnő bizonyítéka García Marquez két héttel ezelőtt a Texasi Egyetemhez tartozó Harry Ransom Centre-be került magánkönyvtára, melyben megtalálták Castro 2010-ben megjelent La Victoria estratégica egyik, dedikált példányát is, melynek belső borítóján egy rövid levél is állt:
“a Nem azért jöttem, hogy beszédet mondjak című könyved felkavaró volt. […] Más jellegű kötelességek kötöttek meg, de elhanyagoltam azokat, és inkább olvastam. Hiányoztak a történeteid. […] A haiti járványról pedig a Szerelem a kolera idején jutott eszembe.”
A kutatók arról máig nem találtak feljegyzéseket, hogy az író akár egyetlen alkalommal is elfogadta volna Castro tanácsait, vagy hogy ő is adott-e tanácsokat a vezetőnek, de egy 1978-as interjúban Marquez azt álította, hogy szemtől szemben nyugodt szívvel fogalmaz meg kritikát a kubai diktátorral szemben, a nyilvánosság előtt azonban sosem tenne ilyet.
