Mindenki joggal kívánta pokolba az elmúlt szeles napokat, de az tény, hogy a sokszor viharos szél ragyogó tisztára varázsolta a levegőt az ország minden szegletében. Sokszor viszont a téli időjárás nem ilyen szerencsés, a szmog megül a talaj közelében, életbe lépnek a szmogriadó különböző fokozatai, és egyre komolyabb korlátozásokat vezetnek be.
Szélcsend, inverzió és légszennyezés
Télen az úgynevezett redukáló vagy London típusú szmogról beszélünk, kialakulásához több tényező szerencsétlen együttállása szükséges. Szélcsend, magas páratartalom, fagypont közeli hőmérséklet és inverziós helyzet, vagyis olyan meteorológiai helyzet, ami meggátolja, hogy a füstgázok felemelkedjenek. No és persze rengeteg füst és szennyező anyag.
Utóbbiról bőven gondoskodtak az egyre szaporodó gyárak, és a szén égetése során mindenféle szűrés nélkül a levegőbe juttatott mérgező gázok és részecskék. A szmog, mint probléma az 1850-es években jelentkezett először, elsősorban a nagyvárosokban és az erősen iparosodott völgyekben.
Ilyen volt a Meuse folyóvölgye is, ahol Engis és Liege városok között telepedett a tájra a fojtó, mérgező fluorid gázt tartalmazó füstköd. Az a szörnyű, hogy az emberek ekkoriban nem is sejtették, mekkora a baj, nem hoztak óvintézkedéseket, nem menekültek. Mint az Egyesült Államokban 1948 végén.
Nem is tudták, hogy életveszélyben vannak
Az év utolsó hetében soha nem látott sűrű köd feküdt a – ugyancsak folyóvölgyben fekvő – 14 ezer lakosú Donorára. A környező, főleg acél- és cinkgyárak mérgező vegyi anyagokkal teli füstje teljesen megülte a völgyet, a városra sárgás, savas szmog telepedett. A lakosok nem törődtek a köddel, tovább élték mindennapjaikat. Sőt, a gyerekeknek eleinte még kaland volt az egész:
Nem tudtunk busszal az iskolába menni, mert a nagy köd miatt nem lehetett vezetni, ezért gyalog indultunk el, egy zseblámpa segítségével. Másnapra azonban a nagymama csúnyán köhögni kezdett, és a mellkasa fájt. A rákövetkező napra meghalt.
– emlékezett vissza évtizedekkel később az akkor 12 éves Mrs. Crow.
Mégsem történt semmi. Egy pénteki napon utcai parádét tartottak, másnap teltházas futballmeccset játszottak, bár látni már nemigen lehetett. A parádéról már sokan megállíthatatlan köhögés miatt hazamentek, sokakon furcsa remegés vett erőt. Másnap reggelre 11-en haltak meg. Százak lepték el az orvosi rendelőket, megsokasodtak a szívrohamok.
A Vöröskereszt sürgősségi központot állított fel, a lakosokat felszólították a város elhagyására, de ez már lehetetlen volt: az emberek a kinyújtott kezüket sem látták már a szmogtól, az utakat összetorlódott járművek tették járhatatlanná. A tűzoltók a kerítésekbe kapaszkodva, tapogatózva jártak házról-házra, oxigénpalackokat vittek a családoknak.
Négyezer halott öt nap alatt
A legdurvább szmogkatasztrófa Londonban történt1952-ben, innen a jelenség elnevezése is. A városi közlekedés és fűtésre használt, magas kéntartalmú szén füstje miatt a főváros telente szinte állandó füstködbe burkolózott.
Az 1952-es szomgkatasztrófa december 5-én vette kezdetét, a mérges gázokat tartalmazó füst miatt nappal is éjszakai sötétség honolt az utcákon. Lehetetlen volt autóval közlekedni, az emberek még gyalog is eltévedtek a sötétségben. A szmog az épületekbe is beszivárgott, szüneteltek a színházi előadások és a mozik sem nyitottak ki, mert a nézőtérről egyszerűen nem lehetett ellátni a színpadig, a vászonig.
Ezután már világszerte komoly óvintézkedéseket vezettek be, és nagyban csökkentette a szmogkatasztrófák kialakulásának esélyét az is, hogy a szén helyét egyre inkább a kőolaj és a földgáz vette át. A javulás persze nem egyik napról a másikra történt, 1968-ban például több mint 100 embert ölt meg a szmog New Yorkban.
(Kiemelt kép: Europress Fotóügynökség)
