Átlagos vasárnapnak tűnt, teljesen átlagos vasárnap reggelnek a hódmezővásárhelyi sétálóutcában. A fagylaltozók és kávézók bejáratát székek torlaszolták el, odabent takarítónők dolgoztak. A rendőr a sarkon állt, Marikával beszélgetett az időjárásról, amikor a feje tetejére állt a világ.
– Elnézést, biztos úr – szólította meg a tizedest egy idegen.
A rendőr lába a földbe gyökerezett.
– Igen?
– Meg tudná mondani, hogy merre van a buszállomás?
– A buszállomás?
– Igen, a buszállomás.
Csak most maradj higgadt, Norbi, gondolta a rendőr. Marika a szívéhez kapott, a sétapálcája kiesett a kezéből.
– Édes jó istenem! – kiáltotta.
– Marika, őrizze meg a nyugalmát!
– Erre kell menni? – kérdezte az idegen.
– Várjon! Mindenki őrizze meg a hidegvérét! Ne essünk pánikba!
– Én csak a buszállomást keresem!
– Jaj, jaj, édes jó istenem! – óbégatott Marika. – Tudtam, tudtam! Ezt mondom negyven éve, tudtam, hogy megint jönnek, tudtam, hogy visszajönnek!
A rendőr levette a kalapját. Izzadt a homloka és hallotta, ahogy ver a szíve.
– Az isten szerelmére, uram! Nem látja, hogy mit művel? Felizgatni egy idős asszonyt!
– Mondja meg neki, Norbika, mondja meg neki, ezek addig nem mennek sehova, amíg meg nem mondják nekik, hogy merre van az állomás!
– Nem olyan egyszerű az!
– Tudom. De meg kell próbálnia, különben mindannyian itt pusztulunk.
Egy férfi lépett ki a dohányboltból.
– Mi folyik itt, Norbi? Mi baja Marikának? Ki ez az ember?
– Én csak megkérdeztem, hogy merre van a buszállomás – felelte a turista.
– Istenem! Most mi lesz velünk!
– Nyugodjon meg, János, túl fogjuk élni. Meg fogom mondani neki!
– Hívok segítséget!
A rendőr letörölte az izzadtságot a homlokáról és felegyenesedett.
– Ne! János! Meg tudom csinálni, a rohadt életbe! – kiáltotta a hódmezővásárhelyi rendőr, majd összeszedte minden bátorságát, a turistához fordult, remegő kezét a magasba emelte, és azt mondta:
– A buszállomás arra van!
