A szovjet Vörös Hadsereg 1944. december 23-án foglalta el Székesfehérvárt, a harcokról és az első napokról itt írtunk bővebben az eseményeket fiatal lányként átélő Szederkényi Györgyné Klára 50 évvel későbbi visszaemlékezése alapján. Íme, a folytatás.
A nők igyekeztek nagyon rondának látszani. Fekete fejkendő, lomposság stb. Akit elvittek a ruszkik, nemigen tért vissza. Mint egy szőke gimnáziumi osztálytársam sem: Neprosszel Erzsébet. Elvitték. Máig sem tudjuk, mi lett vele. A »tolmácsnőt« [egy helyi orosz asszony – a szerk.] Csermák Istvánnénak hívták. Sorsa az lett, hogy az oroszok agyonlőtték.
– idézi A Magyar Nemzeti Levéltár “Törvényes” megszállás. Szovjet csapatok Magyarországon 1944-1945 között című dokumentumgyűjteménye. Letartóztatták a segédlelkészt nyilasváddal, de sikerült magát tisztáznia. Két katona kísérte haza éjjel, két oldalról közrefogva egy-egy ollót csattogtattak a két füle mellet,t hogy levágják. “Jól szórakoztak, miközben a papot a félelemtől a frász kerülgette.”
16 orosz egymás után…
A most következő történet egyik szerencsétlen szereplőjének nevét a kötet szerzői kegyeleti okból csak kezdőbetűkkel adták meg:
Az első »boldog« felszabadulási napokban az utcánkban lakó édesanyám korú asszonyt 16 orosz erőszakolta meg egymás után. A fiának, aki a testvérem osztálytársa volt a középiskolában, kellett lefognia a kezét. F.L.-nek hívták. Ez az asszony mentett meg engem négy orosztól…
A visszaemlékező Klára házuk pincéjében, egy jól álcázott rejtekhelyen bujkált, de négy orosz felfedezte. Ha nem jön ki, lelövik. Ekkor fent említett F. néni hatalmas patáliát csapott az utcán, mert neki “már volt szerencséje hozzájuk”. A katonák megijedtek és elfutottak, mert az utcában lakott egy tiszt is.
Márpedig ahol tiszt volt, “ott nem lehetett a ruszkiknak kegyetlenkedni”, mert “egyszerűen agyonlőtte a garázdálkodót”.
Misát nem lehet elfelejteni
Később dolgozni kellett, teherautóval vitték az embereket lapátolni, a repülőteret kellett megtisztítani a januári hótól. Kétajtós szekrények feküdtek ajtó nélkül, hátukra fordítva a mezőn, ezeket kellett hóval megrakni, majd elhúzni a kijelölt helyre.
Klára beszámol egy “pozitív” esetről is, ami ez esetben emberséget jelent. Teherautó ment értük, a lányt munkára válogatták. Apját és testvérét nem, de nem akarták magára hagyni, önként szálltak fel a platóra. Hova viszik őket? A sofőr:
… félórás kanyargás után, messze az előző helyszíntől megállt. Davaj leszállni. És akkor megértette velünk a Misa, hogy nem kell dolgozni, pihenjünk. […] Rágyújtott (újságpapírba csavart mahorka, azt szívta mind) és elmondta, hogy a nyemetzki, germanszki hogyan irtotta ki az egész családját. A Misát nem lehet elfelejteni szegényt. Fiatal volt, fekete hajú, egyszerű, paraszt arcú.
Visszajövünk!
A németek ’45 január 22-én visszafoglalták a várost.
Emlékszem itt még légiriadóra, mikor egy alagsorba akartam lerohanni, tele volt orosszal. Gyorsan megfordultam. Aztán gúlákba rakták fegyvereiket, és azt mondták, most elmegyünk, de visszajövünk: doszvidánia.
Amikor a németek visszatértek, “a nép a csizmás lábakat csókolgatta, az utolsó tartalék falatokat is nekik adta”. Az orosz hadifoglyokat a megyeház előtti téren őrizték, és nem csak azért, hogy el ne szökjenek:
Kordonnal őrizték őket, és kellett is, mert a nép szétszedte volna őket. Köpdösték, fenyegették őket: »Kő barisnya, kő zsenya?« Az első kegszállás alatt a halottaikat a parkokba, ligetekbe temették, vörös csillaggal megjelölve. Ezeket is szétrombolta a nép dühöngve, átkozódva.
A “Kő barisnya, kő zsenya?” annyit tesz: “Kell feleség, kell asszony?” A fehérváriak reakciója sokat elmond a város első szovjet megszállásáról…
Cikkünk forrása: “Törvényes” megszállás. Szovjet csapatok Magyarországon 1944-1945 között. Magyar Nemzeti Levéltár, Budapest, 2015. Szerkesztette és a bevezető tanulmányt írta: L. Balogh Béni.
(Kiemelt kép: Fortepan)
