39 évesen, 2012 tavaszán hirtelen felindulásból hagyta el Magyarországot.
Csomó mindennel nem voltam elégedett, nem tetszettek az irányok az oktatásban és tehetetlennek éreztem magam az akkori pozíciómban. Volt emellett anyagi ok is. Az alacsony kereset mellett gyakran bontották fel a szerződésünket. Kiszámíthatatlan volt minden, nem volt létbiztonság.
Úgy utazott Londonba, hogy nem tudta, mit fog csinálni. Pár hónap keresgélés után feladta, hogy a szakmájában helyezkedjen el. Nem volt rest éttermekben kopogtatni. Mosogatást vállalt, majd futár lett egy pizzériában, aztán sorra kapta itt a vezetői pozíciókat. Egy év után sikeresen megpályázott egy szakértői munkát, tucatnyi iskolában segített a tanulásban elakadt diákoknak. Fél évig csak félállásban. Aztán felvették a legutóbbi munkahelyére helyettesítő tanárnak, osztályfőnöknek és pedagógiai asszisztensnek.
Mindig tanár akart lenni
Kálmán nagyon elhivatott. Általános iskola óta érdekelte a pedagógia. Gimnazistaként már magyar- és történelem órákat tartott. Végül azonban nem szaktanári diplomát szerezett, hanem pedagógia szakon végzett bölcsészkaron és kutató lett. Anglia előtt egy uniós projekt szakmai vezetője volt. Azon dolgoztak, hogy a kutatási eredmények beépüljenek az iskolai fejlesztésekbe, vagyis ne csak papíron legyenek adatok, hanem a gyakorlatban hasznosítsák azokat. Harminc évesen már olyanokkal kutatott együtt, akik mögött negyedszázados tanári pálya állt. 10 évig kutatott. Mellette angolt és argentin tangót tanított.
Amióta Londonban él, annyi tapasztalatot gyűjtött, hogy elkezdte kiírni magából. Blogjában többnyire az itt megélteket hasonlítja össze azzal, amit otthon látott.
Innen nézve úgy tűnik, hogy Magyarország egyre inkább el van zárva a külvilágtól. Szeretném, ha többen tudnának arról, mi történik a határon kívül. Aztán persze mindenki azt kezd az információval, amit akar. Én arról írok, amiből tudunk tanulni.
Több mint 10 ezren olvasták például azt a bejegyzését, amelyben olyan negatív mondatokat gyűjtött össze, amellyel a tanárok bántják a diákokat. Szerinte Magyarországon e téren rosszabb a helyzet, de az angolok is megsértik a gyereket, még ha nem is szándékosan. Például az állandó dicsérettel, amit néha iróniának értelmezhet a diák, ha nem áll mögötte valós teljesítmény.
Kálmánnak nagyon tetszik, hogy itt az emberek kedvesek, udvariasak egymással.
Itt sem szeret mindenki mindenkit, ugyanúgy vannak konfliktusaik, de máshogy kezelik azokat. Nem ellentámadással, sértődéssel reagálnak arra, ha megbántva érzik magukat. Inkább felvont szemöldökkel, udvariasan kérdezik, mi a baj. Itt nem mérgesedik el hamar egy nézeteltérés, így időben kiderülhet az is, ha csak félreértés. Otthon általában gyorsabban elfajulnak a viták, ritka a békés zárás. Itt pedig konfliktus után tudnak mosolyogni, viccelődni, nem marad feszültség. A konfliktuskezelést tanítják is a gyerekeknek.
Kálmán szerint az is követendő, hogy szánnak időt a gyengén teljesítőkre az iskolákban. Azt mondja, pozitív visszajelzésekkel jobb eredményeket lehet elérni a gyerekeknél, mintha folyton csak a gyengeségeire koncentrálunk. Megjegyzi azonban, hogy a vállon veregetés – és minden testi kapcsolat – szigorúan tilos. Még az agresszív gyerekhez sem lehet hozzáérni, csak „kilegyezgetni” a teremből. Egyedül a „high five” (vagyis a pacsi) megengedett.
Az összefogás itt alap.
Ebben a kultúrában rutin a csapatmunka, a briteknek a vérükben van. Ezért az együttműködésre nevelést ösztönösen jól csinálják. Sok magyar iskolában vannak jó pedagógiai módszerek, mégis az itteni valahogy jobban működik.
Érdemi vitához megbízható információ kell – a brit gyerek ezt tanulja
Kálmán nagyon fontosnak tartja a kritikus gondolkodásra nevelést, amiben szerinte az angolok nagyon jók.
Már 11 éves gyerekeknek tanítják, hogy meg kell vizsgálni, elsődleges forrásból jön-e az információ, mert csak abból érdemes következtetéseket levonni, nem pedig bizonytalan eredetű, eltorzított hírekből. Aztán amikor minden szükséges információ megvan, akkor – elég nagy szabadságot hagyva – fejthetik ki véleményüket a gyerekek.
Kálmán iskolájában a szíriai menekültekről például úgy beszélgettek a gyerekekkel, hogy a tanárnő grafikonokon mutatta be, melyik ország mennyi menekültet fogad be a lakossághoz viszonyítva, elmagyarázta a kvótarendszert és hogy egyáltalán, kik és miért kényszerülnek elhagyni az otthonukat.
Önző módon ők is azt mondják, hogy inkább ne jöjjenek, ne éljenek segélyeken. Visszaköszön a cameroni propaganda.
Pedig Kálmán osztályában a 27 gyerek szülei 26 nemzetiséget képviselnek. Tisztán brit, akinek mindkét szülője angol, skót vagy ír, csak néhány tanuló van.
Tulajdonképpen minden tantárgyban gyakorolják a véleményformálást, vitát.
Bármelyik órán, bármilyen témában lehet feladat a diákoknak, hogy gyűjtsenek megbízható adatokat érveik alátámasztására és adják elő meggyőzően.
Más az osztályzási rendszer is. Az angliaiban Kálmán szerint az a jó, hogy a tantárgyi teljesítményt nem befolyásolhatja a magatartás. A tudást kéthavonta tesztekkel mérik fel az iskolákban, rendszerint a tanítási szünetek előtt. Itt egy tanévben hat hosszabb pihenőt kapnak a gyerekek, az egy-két napos nemzeti ünnepeket leszámítva.
Nagy-Britanniában nincs kerettanterv. Az iskolák sok tankönyvből választva, többnyire maguk döntik el, mit tanítanak.
Csak az van meghatározva, hogy milyen képességeket kell az adott korosztályban fejleszteni, de ezen belül az iskoláknak megvan a szabadságuk. Itt például hetedikben Shakespeare túl nehéznek bizonyult, ezért a tanár váltott a fiatalok által értelmezhetőbb filmsorozatra, a Hunger Gamesre és Drakulára.
Van azért, amiben a magyar oktatás jobb. Gyermeklélektanból például felkészültebbek a pedagógusaink.
A speciális igényű gyerekekkel foglalkozó tanárokon és az iskolapszichológuson kívül nem gondolkodnak összefüggésekben a családi háttérről, iskolai erőszakról. Többnyire megállnak ott, hogy a tanuló, akármi is a helyzet otthon, tartsa be az iskolai szabályokat. Egy olyan magyar pedagógus, aki komolyan vette a pszichológiai tárgyakat a képzésekor, ennél összetettebben tudja értelmezni a pedagógiai helyzeteket.
Kálmán szerint az angolok meglepően gyengék a saját nyelvük, nyelvtani szabályaik ismeretében is.
A 60-as évektől fokozatosan felszámolták a nyelvtanoktatást, és a nyelv kreatív használatát helyezték előtérbe. Emiatt az angol anyanyelvű irodalomtanárok sem tudják pontosan a mondatrészeket, igeidőket megkülönböztetni.
Hazamenne, akár holnap
Sokat tanul, tapasztal, de azt mondja, nem otthon ez neki.
A britek nagyon udvariasak. Akármilyen jól is beszélek azonban angolul, egy kocsmában, amikor igazán spontánok, hadarnak, hülyéskednek, csak akkor tudok bekapcsolódni, ha lassítanak, de az már nekik sem ugyanaz.
Volt kellemetlen élménye rasszista szülővel is. Amikor egy tanulóval nem bírt, kiderült, hogy a szülei utálják a kelet-európaiakat és azt mondták a gyereknek: „ne hallgass erre a hülyére”. Bevándorlóellenességgel más szituációban nem találkozott, mégsem szeretne hosszú távon itt élni. Egy év múlva megszerzi az itteni tanári diplomát, de még utána is maradnia kell várhatóan, mert bármennyire vágyik haza, a feltételek nem adottak.
Olyan munkát szeretnék, amivel kamatoztathatom a tudásom és még meg is élek belőle, úgy, hogy el tudjam tartani magam, tudjak családot tervezni, nyugdíjra gyűjteni. Ráadásul nem csupán egy jól fizető állást szeretnék, hanem olyan feladatot, ami a haladást szolgálja, amivel hozzájárulhatok a magyar oktatás fejlődéséhez. Ha ilyen lehetőség lenne, akár most csomagolnék.
