Nem véletlen, hogy amikor Hunyadi János 1456-ban megvédte Nándorfehérvárt, Európa egy emberként ünnepelt. A mai Belgrád nemcsak a Magyar Királyság, hanem az egész nyugati kereszténység kapuja volt: onnan nyílott az út a Dunán keresztül Budáig, Bécsig és még tovább, vagy Horvátország és az Itáliai területek felé.
Ha a török nyugatra akart hódítani – márpedig I. Szulejmánnak ez volt feltett szándéka -, elsőként Nándorfehérvárt kellett megszereznie. A nagy oszmán uralkodó 1520 szeptemberében foglalta el a trónt, és nem sokkal ezután követeket küldött Budára, hogy hosszabbítsák meg a fennálló fegyvernyugvást.
Máig nem teljesen tisztázott, hogy a magyarok miért provokálták szinte tudatosan a törököt az időhúzással, illetve Szulejmán miért adta a lehető legerősebb választ.
Ha háború van, pénz is van
Ekkor Magyarország már csaknem négy évtizede békében élt a roppant birodalommal – legalábbis hivatalosan. Mert a valóságban a végvárak vonalán mindennaposak voltak a kisebb-nagyobb ütközetek, két-háromezer könnyűlovas szpáhi betörése, portyája török szemmel még nem jelentette béke megszegését. Ennek nyomán viszont a magyar államra óriási terhet rótt a várak felszerelése, a katonák fegyverben tartása.
Nem nevezzük állandó hadseregnek, pedig gyakorlatilag az volt: a végvári katonák 20-30 ezres tömegét fizetni és etetni kellett. Az erődítmények karbantartása is hihetetlen pénzeket emésztett fel, vagyis emésztett volna, ha meglett volna a keret.
Szinte érthetetlen, II. Lajos király miért nem hosszabbította meg a békét, amikor Szulejmán ezzel az ajánlattal küldött hozzá követet. Több ok is közrejátszhatott. Egyrészt az európai nagyhatalmak sem foglaltak egyértelműen állást, pontosabban ki így volt vele, ki úgy. Velence, a pápai állam és a német területek is folyamatos anyagi és katonai segítséget biztosítottak Magyarországnak, de csak akkor, ha az hadban állt a törökkel.
Hunyadi megvédte a várat:
Ha viszont “béke” volt, ez a plusz forrás is szünetelt. Ha pedig már így is, úgy is fent kellett tartani a végvárak rendszerét, szinte mindegy is volt, hogy hivatalosan épp béke vagy hadiállapot van-e érvényben. Másik indok lehetett, hogy mind a magyar király, mind a nyugat úgy volt vele, terítsük ki a lapokat, “hátha majd most”. Nem elvetemült gondolat, az Oszmán Birodalomban egy új szultánnak számtalan belső nehézséggel kellett szembenéznie az első időkben.
És amilyen sok nyelvet beszél a diplomácia az is benne van a pakliban, hogy a magyarok azért húzták az időt, minél komolyabb segítséget sikerüljön kicsikarni a nyugati államokból. Utoljára hagytuk, de nyilvánvaló, hogy az ország vezetése tehetetlen volt.
Ölbe tett kézzel
A tény viszont az, hogy amikor a szultán követe még hónapok után sem tudott eredményről beszámolni, Szulejmán maga döntötte el e kérdést: háború. Valószínűleg eleve így számolt, Behram csausz vezette budai követség ettől még – vagy épp ezért – értékes információkkal szolgálhatott.
Reálpolitikusokról beszélünk a Magyar Királyságban és Isztambulban is. Török részről nem lehet egyedüli magyarázat, hogy Szulejmán türelme elfogyott, “megsértődött”, mint ahogy magyar részről sem balgaságból húzogatták az oroszlán bajszát.
Aztán amikor a 60 ezres török had megjelent a határon, már késő volt. Nándorfehérvár ágyúk nélkül, leromlott falakkal és alig 700 főnyi védővel várta az ellenséget, de a környékbeli lakosok segítségével így is sokáig kitartott: 1521. augusztus 29-én esett el. Hasonló sorsra jutott Zimony és Szabács is, Szulejmán győzelme teljes volt, kikövezte az utat a magyar királyi hatalom teljes szétzúzása felé.
És mit tettek eközben a magyari urak és a király? Inkább mit nem. Nem erősítették meg sem Nándorfehérvárt, sem Zimonyt, sem Szabácsot, sem a környékbeli kis várakat.
