Vegyünk két példát. Amikor a kormány 2010-ben úgy határozott, hogy a magán-nyugdíjpillért egyetlen csapással megszünteti, akkor előzőleg megszüntette az alkotmánybíróság hatáskörét járulékügyekben. A kormányoldalon ugyanazt látták, amit mindenki más: a döntés alkotmányellenes. Kézenfekvő volt – legalábbis az ő számukra az volt a kézenfekvő –, hogy ha az a testület, amely kimondhatná az alkotmányellenességről szóló verdiktet, elveszíti a döntés jogát.
A másik példa idei. A terrorveszélyhelyzetről szóló alaptörvény-módosítás lényege a felhatalmazási elv. A kormány előre kéri a parlamenttől azt a jogosítványt, aminek a birtokában kihirdetheti a speciális jogrendet. A csavar az, hogy a kormány maga dönthetne a terrorveszélyhelyzet beálltáról. Olyan adatok alapján, amelyeket nem hoz nyilvánosságra. Ezzel a kör bezárul. Itt még tart a parlamenti kötélhúzás, ugyanis a kormánypártnak nincs már kétharmada, márpedig alaptörvényt módosítani csak az összes képviselő kétharmadának támogatásával lehet.
A kormány legutóbbi húzásai – postai titkok, „közvagyon jellegüket elvesztő” jegybanki alapítványi pénzek, szabadkézi költségvetés – a fenti példák nyomdokain járnak. A szabályok a következők.
Nem valami nagy újdonsággal állunk szemben, hanem pontosan azzal a kivételes állapottal, amit a kormány hat éve fenntart. A jog ereje helyett az erő joga érvényesül.
Pontosabban, többnyire azt játsszuk, hogy jogállam van. Csakhogy a kormány, erőfölényével élve, időről-időre megváltoztatja a szabályokat. Elvonja az alkotmánybíróság jogkörét, megszünteti a kiperelt közadatok nyilvánosságát. Netán rejtélyes kopaszok jelennek meg a választási iroda bejáratánál, hogy akadályozzák a népszavazási kérdés leadását – majd aztán a választási bizottság többségi határozattal úgy dönt, hogy kigyúrt polgártársaink aznap délelőtt csak úgy arra jártak. „Egyenlő pályák, egyenlő esélyek – én biciklivel megyek”, ahogyan Sándor György klasszikus mondata szól. Vagyis, a kormány menet közben megváltozatja a szabályokat, hogy aztán a kierőszakolt új szabályok közepette folyjék tovább a játék.
Itt merülnek fel az ellenzék – kiterjesztőleg: a civilek, a szakszervezetek, az állampolgárok – magatartásával kapcsolatos kérdések. Van abban logika, hogy az ellenzéki pártok (és mások) akkurátusan végigjárják a jogi utat minden botrányos esetben. Ezzel demonstrálják, hogy ők jóhiszeműek, valamint bebizonyítják, hogy a jogszerűségen rendre csorba esik. Súlyos politikai kérdések nem is ezzel kapcsolatban vetődnek fel, hanem két másik dolog miatt. Az egyik, hogy minden jogsértés után új jogi helyzet keletkezik, amit az ellenzék (és más szereplők sora) újra és újra elfogad. Aztán pedig erről az új, mindig az előzőnél kedvezőtlenebb kiindulópontból folytatja tovább a „közjogi” vitát.
Lényegében ennyi.
Ettől kezdve csak részletkérdéseket sorolhatunk. Matolcsy György egy korábbi kijelentése szerint a Magyar Nemzeti Bank mint részvénytársaság pénze nem nemzeti vagyon. Ezek után kevéssé meglepő, hogy a kétes hírű, ingatlanokat és festményeket vásároló, valamint alternatív közgazdaságtudományt kifejlesztő és terjesztő jegybanki alapítványok pénze végképp nem közpénz. Kósa Lajos a kupakok után ezt is meg tudja magyarázni. Feszegessük, hogy ha az MNB-alapítványok pénze nem közpénz, akkor a Norvég Alap norvég adófizetők által összeadott pénzei mitől magyar közpénzek? Vagy ha Kósa Lajos szerint az alapítványtevő nem szólhat bele az alapítványai irányításába, akkor Soros Györgyöt hogyan lehet minden kanyarban azzal vádolni, hogy az alapítványain keresztül befolyásolja a magyar politikát? Vagy vessük fel, hogyan lehet közadat helyett köztitok a Posta szerződésállománya éppen akkor, amikor a Postából stratégiai állami pénzügyi céget akar faragni az állam? A válasz éppen ez: akkor titok, amikor halmozódnak az összegek, valamint összeérnek a gazdasági és a politikai szálak.
Sajnos ez sem túlságosan meglepő, hiszen a közérdekű adatigénylést a kormány már korábban megnehezítette. Még a „visszaélésszerű” adatigénylés kategóriáját is feltalálta a Fidesz, az a párt, amely egykor, 2008-ban a karácsonyi időszakban 1300 kérdést adott be az akkori kormány minisztériumaihoz.
A kormány költségvetési mozgásterének növelése sem példa nélküli. 2000-ben az első Orbán-kormány kétéves költségvetést fogadtatott el, hogy a választás előtti évben már ne kelljen költségvetési vitának kitennie magát, és hogy a ciklus maradék idejére feleslegessé tegye a koalíciós partner kisgazdákat. Az akkori parlamenti viszonyok között ebben az értelemben rendeleti kormányzás zajlott. Most is valami hasonlóra törekednek. Ez önmagában se nem rosszabb, se nem jobb annál, amit az egyéjszakás törvényekkel a kormányoldal évek óta produkál az országgyűlésben. Pontosabban, az azért mégiscsak változás, hogy a maradék nyilvános vitakényszer is megszűnik, ha a döntéseket névleg sem a parlament hozza többé.
A mostani négyzetre emelt titkolózás és a felhatalmazási törvények hátterében az áll, hogy a kétharmadra kalibrált különleges állapot mechanizmusai a kétharmad híján olykor akadoznak. Ezért most még azt az icipici ellensúlyt is megpróbálják kiiktatni, ami abból fakad, hogy a kormánytöbbség két szavazattal elmarad a kétharmadtól. Nem a lebukástól vagy a hatalom elvesztésétől való félelem vezérli a titoktörvénykezésben a kormányt. Hanem az, hogy áthangolja a „nemzeti együttműködési rendszert” a kétharmad nélküli magyar időkre.
Vitás ügyekben, persze, még mindig lehet bízni a néha valóban közbeavatkozó köztársasági elnökben. Annak tudatában, hogy a végső szót a hat év alatt nagygenerálozáson átesett Alkotmánybíróságon mondják majd ki. A magyar reformok így működnek.
