Ezzel a filmmel furcsa viszonyom van: jónak egyáltalán nem mondanám – még a középszer fölé is csak Alicia Vikander rángatja – ennek ellenére a közelmúltban látottak közül a legtöbb gondolkodni valót mégis ez adta, úgy filmes kérdésekben, mint felvetett témáiban. Filmként például, ahogy mindig, a miértekről érdemes beszélni. Nem is annyira arról, hogy miért kell ezt a történetet elmesélni – ahogy az idei Oscar-botrány ismét rávilágított, a nem, bőrszín, vallás, szexuális orientáció, bármi szerinti kisebbségek továbbra is erősen alulreprezentáltak a filmvásznon. A jelen botrány példájához egyszerűsítve: a népesség valós arányaihoz képest nincs elég feketékről szóló történet, ergo nincs elég feketék által betölthető szerep, amelyet el lehetne játszani olyan erővel, hogy az akár díjesélyes lehessen, és a példa ugyanígy végigvezethető bármely egyéb elnyomott csoporton. Az első nemváltoztató műtéten átesett transzszexuális ember történetét elmesélni tehát bőven valid cél. Kár, hogy a rendező Tom Hooper A dán lánnyal nem ezt tette, csak az ötletet – és a benne rejlő botrányfaktorral járó figyelmet – vette Lili Elbe életéből, ahhoz azonban nem volt elég tökös, hogy ne szépítse-cukrozza meg a valóságot.
Azt ugyanakkor el kell ismerni, hogy Hooper a legnagyobb – és legolcsóbb – ziccert szerencsésen kihagyta: eltért ugyan mind a film alapjául szolgáló könyvtől, mind a valóságtól, ám annyira azért nem feküdt alá a hollywoodi trendnek, hogy még főhőse karakterét is átírj, heroizálva azt. Ez dicséretes, viszont kínál egy komoly kockázatot: ha a néző nem néz utána Lili Elbe történetének, akkor könnyen érezheti úgy, hogy ez a film nagyjából azt üzeni, hogy a nőt valójában a ruha és a smink teszi, az első számú női minőség pedig a szépség.
Az Eddie Redmayne alakította főhős karakterének útja ugyanis ezt festi fel – ami viszont nem filmes torzítás, hanem a valóság maga: míg Einar Wegener férfiként érzékeny, tehetséges, intelligens, ambiciózus művészember volt, addig a testébe szorult nő, Lili – amint azt levelekben és jegyzeteiben maga is írta – egy „meggondolatlan, szeleburdi és nagyon felületes nő” volt. Ezt az utat meg is mutatja a film: hősünk, amint Einarból Lili lesz, nem intellektuel többé, ragyogó szellemét mintha elfojtaná a szemhéjpúder, és a férfiként izgalmas, elmés válaszokkal brillírozó hős nőként csak pillog és mórikál, és a divaton kívül a világon semmi nem érdekli.
Nehéz volt ezt végignéznem – etessük a trollt e jelzővel – feminista nőként, ám bekapcsolt a cikk elején emlegetett önreflexióm és saját értékrendemet, azt a feministát is meg kellett kapargatnom erősen: mert azért a nő akkor is nő és jogokkal bíró ember, ha éppenséggel nem valami nagy formátumú személyiség. Lili Elbe pedig transzszexuálisként akkor is úttörő és az utána jövőknek ugyanolyan példakép, ha – súlyos mondat – a nővé válása során emberi minőségéből veszített.
Mindezzel együtt azt azért tartom, hogy a film túlzottan az egyébként tényleg remek kosztümökre koncentrált, és nem a vívódásra, amit egy „rossz” testbe született ember átél, és amelynek megmutatása egy ilyen történet filmre vitelének a lényege lenne. Eddie Redmayne alakítása sem könnyít a helyzeten: nagy néha felcsillan – érdekes módon ezek mind a film első felében történnek, még zömében Einarként – de többnyire fájóan olcsó panelekből építkezik: félszegen elmosolyodik, megrezdül szeme sarka, arcrángásai viszont zavarba ejtően ismerősek és annál is inkább betanultnak hatnak, minthogy láttuk már őket, csak éppen ami tavaly a kezdődő ALS volt, az most a meghasonlott identitás zavara. És ezek még az erősebb pillanatok, Einar karakterében még vannak sikerült momentumok – azért Oscar-jelölést ezek sem érnek -, Liliként viszont Redmayne néhol ripacs, néhol pedig – ez még fájdalmasabb – egyenesen karikatúra-szerű, és ezzel egyből igazat is ad azoknak az aktivistáknak, akik tiltakoztak, amiért ismételten egy nem transz színész alakít transz szerepet (ahogy a Transparent című, rommá díjazott sorozatban, a gyakorlatilag történelemhamisító Stonewallban, de a Mielőtt meghaltamban is, bár ott Jared Leto legalább briliánsat alakított.)
Cserébe Alicia Vikander olyat alakít a feleség szerepében, hogy azt tanítani kellene, ez a színészi teljesítménykülönbség pedig tökéletesen Gerdára irányítja a film fókuszát: a nej belső konfliktusát egyszeriben sokkal mélyebben megérti és átéli a minimális empátiával bíró néző, mint Einarét, holott elméletben ő, az ő borzalmas belső kettészakadása lenne itt a történet magva. Mégis Gerda lesz a valódi főszereplő, és már lehetetlen visszafejteni, hogy a rendező Tom Hooper víziója miatt alakult ez így, vagy Alicia Vikander ragyogása változtatta meg a film szándékolt fókuszát. Mert azt tényleg nem lehet eldönteni, hogy mi a fájdalmasabb, nehezebb harc – nem is kell, mindenkinek a maga keresztje… – Einar Lilivé születése, vagy Gerda lassú megözvegyülése. Lili, amint megérti, hogy mi zajlik benne, már valódi gyász nélkül teszi túl magát a konvencióin és gyilkolja ki magából Einar nyomait is, addig Gerdának át kell élnie, hogy szerelme, társa, szellemi partnere lassanként eltűnik nemcsak mellőle, hanem a világból is, és hogy ezt a folyamatot éppen ő indította be és katalizálta. Hogy egy ártatlan, dekadens játék kidöntötte addigi élete falait. Hogy aki a legfontosabb neki, akivel nemtörődöm, irigyelt idillben léteztek, annak az embernek a boldogsága csak azon az áron lehetséges, ha megsemmisül. Irtózatos, felfoghatatlan küzdelem ez, te atyaúristen. Vikander pedig olyan mélységig alakul bele a szerepbe, amilyet ritkán látni, a szenvedés, annak leplezése, a megjátszott könnyedség és az alóla egy-egy finom passzív agresszív megnyilvánulásban kivillanó szenvedés – minden ott van, minden igazi. Lehetne persze éltetni a látvány-, díszlet- és jelmeztervezők munkáját, vagy az operatőrt, beszélhetnénk Alexandre Desplat szokásosan pátoszos zenéjéről, de ha Vikander nincs, ez a film minden szakértelem ellenére botrányba fullad.
Témához illően már a cím sem az, aminek látszik, gyanús, hogy ez a film ennek a másik dán lánynak – aki egyébként svéd – a filmje, a veszteség filmje, és ilyen minőségben még az is majdnem megbocsátható, ha egyébként hazugsággal eteti, ezzel finoman lehülyézi nézőit. Majdnem.
A dán lány (The Danish Girl) – amerikai-angol-német filmdráma, 119 perc – 7/10
