Az új MLSZ megalakulásakor 2010-ben semmit sem akart a véletlenre bízni. „Közmegegyezésen alapuló” hosszú távú stratégai programot hirdetett a labdarúgás megreformálására. A program volt hivatott biztosítani a következetes működést. Azt hogy semmi sem történik véletlenszerűen. Ahol a szervezet a megfogalmazott célok szerint épül, és lépésről-lépésre hajtja végre a hozzárendelt stratégiai tervet.
Szögezzükm le, a program jó. Mi több, az elképzelés majd minden területen működött az elmúlt öt évben. Egyedül a felnőtt válogatottnál nem. Ennek ellenére elértük az eredetileg kitűzött célt, kijutottunk a 2016-os Európa-bajnokságra.
Ha elfogadjuk, hogy a nemzeti csapat a kirakat, úgy annak rendezésben már 2010-ben, Egervári Sándor kinevezésénél kézi vezérlésre állt át a végrehajtó szervezet.
Egy interjúban Csányi Sándor elismerte, hogy még mielőtt kinevezték volna MLSZ elnöknek, megfogadta, hogy ha és amennyiben realizálódik elnökké való kinevezése, akkor Egervári Sándor lesz az ő kapitánya.
Miután majd minden magyar szövetségi kapitány elmondta kirúgása után, hogy türelmetlenek voltak vele szemben az MLSZ vezetői és nem hagyták beérni a munkájukat, így az elnök úr, az eddigi tapasztalatokat leszűrve megfogadta, hogy ő márpedig nem lesz türelmetlen.
Egervári a csapatépítés során, – jó magyar szokás szerint -, a kockázatmentes utat választotta. Szakított Lothar Matthaus koncepciójával, miszerint teher alatt nő a pálma, a világ élvonalába tartozó válogatottakkal kell barátságos meccset játszani, mert ott A; van bevétel, B; hamarabb kiderülnek a szakmai hibák. Másképp: az erős ellenfelek ellen az is kirajzolódik, hogy ki az a játékos, aki egy bizonyos szint felett már nem képest helytállni.
Amíg Matthausnál a felkészülési mérkőzéseken ellenfeleink Argentína, Brazília, Franciaország, Németország, Mexikó voltak, addig Egervárinál Litvánia, Azerbajdzsán, Luxemburg, Lichtenstein. A sokszor nézhetetlen találkozók a szakmai előrelépést nem szolgálták, viszont megvolt a haszna, mert a “kamu” ellenfelek elleni győzelmekkel szépen araszoltunk felfelé a világranglistán.
Első meglepetése 2011 március 25-én érte Egervárit, amikor a Bert van Marwijk vezette holland válogatott oktató játékkal agyonverte csapatunkat Budapesten (0-4). Kapitányunk olyan hibákkal szembesült, amire nem számított, hiszen a felkészülési meccseken ezekre nem derülhetett fény.
Az eredmény: Egervári és stábja szerint irányításukkal négy év alatt fejlődött a válogatott, miközben a közvélemény ellenfelenként változó, esetleges játékot tapasztalt, ergo azt, hogy látható stílusjegyekkel három év alatt sem sikerült felvértezni a válogatottat.
A szakma bólogatott, a közönség és az MLSZ vezetése persze mindezt megette. Egervári munkáját gátolta, hogy rossz stratégiai célokat állított fel, mert azt mondta, amit az MLSZ vezetése és a közvélemény hallani akart tőle.
Ki akart jutni az Eb-re, majd a riói VB-re. Ettől a pillanattól kezdve, minden meccsünk sorsdöntő lett. Ezáltal megnőtt a nyomás a játékosokon, ami béklyót rakott a lábukra, minek következtében elfogyott az erőnk a meccsek hajrájára.
A léc sokszor ingott szövetségi kapitányunk feje felett, de Csányi Sándor kitartott elvei mellet. Türelmes volt és megvárta, amíg beérik Egervári Sándor közösségépítő és csapatépítő munkája. Hisz ezt hallotta a korábbi bukott válogatott edzőktől, hogy „türelem, tornaterem”.
Erre mi történt? Bombaként robbant kilátástalan játékkal a Románok elleni 0-3, majd atomvillanásként hatott a hollandok elleni 1-8, közösségépítés terén meg pokolgépként tarolt Szalai Ádám interjúja. Szövetségi kapitányunknak ekkor már nem volt más választása, lemondott.
Vagyis Egervári kinevezésével bő három évet elvesztegetett a magyar futball, mert mint tapasztaltuk, csapatunknak még az alapjátéka sem alakult ki, ami elvárható lett ilyen hosszú szakmai munka után.
Szalai Ádám figyelemfelkeltő, de szakszerű nyilatkozatában megfogalmazta, hogy milyen profilú kapitány kell nekünk.
A magyar focinak, a válogatottnak olyan edzőre van szüksége, aki beleveri a fejünkbe a pályán történő tennivalókat!
Nosza! Adott volt a feladat az MLSZ-nek. Vegyünk elő egy olyan edzőt, aki ennek a karakternek pontosan megfelel!
A befutó – feltehetőleg az akkor még MLSZ-alelnök, ma már köztörvényes bűnözőként megvádolt Tarsoly Csaba javaslatára -, Pintér Attila lett, aki ahelyett, hogy megköszönte volna Szalainak új állását, azonnal talonba rakta őt.
Egervárinál beszari volt a csapat és nem volt alapjáték? Pintérnél lett alapjáték. Nemhogy egy, hanem rögtön öt. De a félelem megmaradt.
Pintér azonnal területvédekezést oktatott le a válogatottnál, mert ezt eddig még soha senki sem tette meg a játékosoknak.
Az szintén tipikus magyar jellemző, hogy Egervári nem tud területvédekezést oktatni, és mindezt Pintér látja, de nem szól neki, hogy baj van és tudna segíteni.
Értsd, Pintér nem fog össze Egervárival, ahogy a magyar futballedzők általában nem fognak össze senkivel, majd amikor kinevezik helyére kapitánynak, azonnal együttműködésre szólítja fel a magyar szakmát és mindenkit, elvárja mástól azt, amit ő sem tett meg fordított helyzetben.
Pintérnél, Egervárival ellentétben azonban más tünet került reflektorfénybe, miszerint rosszul kommunikál, az újságírók, a szurkolókon kívül saját játékosai sem értik mit akar, nem tolerálják a stílusát. Ráadásul nincs kondink, elfogyunk a 70. perc után. Pintér rögtön az első tétmeccsen elbukott.
Csányi Sándor, Egervári esetén megtanulta, hogy a türelem inkább véges legyen, mint végtelen, illetve arra is rájött, hogy „a munka beérése” című edzői lózung csak azért született meg a bukott kapitányok részéről, hogy meg tudják őrizni szakmai hitelüket és a munkahelyüket.
Az már a bemutatkozó sajtótájékoztatóján kiderült, tud kommunikálni, nem úgy, mint Pintér. Tudott alapjátékot kialakítani egy hét alatt, nem úgy, mint Egervári. Fel tudta mérni és össze tudta rakni a csapatot már az első románok elleni meccsre. Együtt tudott működni az Egervári és Pintér által parkoló pályára tett Szalaival. Nem bíbelődött 56 játékos megnézésével, azonnal tudta, hogy ki az, aki használható nemzetközi szinten és ki az, aki nem.
Dárdai rövid munkássága alatt megdöntött több, a magyar szakma által gyártott dogmát, amelyet az elmúlt, totálisan eredménytelen évtizedek alatt véstek kőbe. Úgymint:
- Lényeges a reális célkitűzés megfogalmazása, mert ettől a pillanattól kezdve a tét lekerül a játékosok válláról, tiszta lesz az agy és hirtelen lesz kondink a meccs 90 percére. Erre tett célzást már korábban Szalai is. („Mi elsősorban egymás közt olyan terveket szövünk, vagy terveket határozunk meg, amik nem reálisak. A realitásokat azonban soha senki nem fogalmazta meg.”
- Nagyon fontos a reális célt őszintén kommunikálni a külvilággal. Így elérhető, hogy a közönség nem fog ébresztőt fújni már a 45. percben az élvezhetetlen, de stabil célfutball láttán.
- Egy – a képességekre adaptált – alapjáték leoktatására elég egy hét felkészülés.
- A védekezés elsajátítható egy hét célirányos szakmai munkával leoktatható felnőtt szinten, nem úgy, mint a csapatszinten felépített támadójáték. Pedig a tanítás úgy szólt Bognár György részéről, hogy „Támadjunk, mert egy gólt minden meccsen kapunk, hiszen a magyar játékos nem tud védekezni!”
Dárdai pillanatok alatt célfutballra állította át csapatunkat, ahol a fő cél az ellenfél játékának tönkretétele volt. Védekezz és kontrázz! Ha ez nem megy, akkor lőj gólt standard szituációk utáni helyzetből. Kétségtelen, ez nem vezet szép futballhoz, de bebizonyosodott, a játékosok aktuális tudásszintjéhez ez passzolt, ez kecsegtetett, társult leginkább eredményességgel.
Csapatunk játéka stabilizálódott, kis lépésekkel haladtunk előre, a pontokat meg csipegettük. Minden meccsen benne volt a játékunkban az egy pont, mert előre érezhető volt, hogy gólt aligha kapunk.
Az egy másik dolog, hogy a Dárdai-stílus, a célfutball az NB I-ben egyértelműen negatívum. Az OTP Bank Ligában tizenkettőből tíz csapat edzője tuttista, inkább biztonságra törő. Csak nehogy hibázzunk, használjuk ki az ellenfél baklövéseit focit játszik, már időtlen idők óta ezt a felfogást képviselik Garamitól, Csankon át az ifjabb generációig mindenki. Ennek az eredménye a két kivétellel – Fradi, Újpest, Szanyó Károly volt az üdítő harmadik, de őt a relatív eredménytelenség miatt kirúgták – a tömeges, jobbára nézhetetlen célfutball az NB1-ben. Azt ember azt hiszi, csupa “kutyaütő” játszik itthon.
Bernd Storck színre lépésével úgy tűnt nem tér le a Dárdai útról. Stabilan hoztuk le a további selejtezőbeli meccseket, a harmadik helyet szem előtt tartva.
Azonban azt őszintén be kell vallani, hogy a selejtezőbeli meccsek „Storck játékából” semmi sem utalt a norvégok elleni jó szereplésre. A két pótselejtezőn már nem csak a játékunk volt stabil, hanem immáron nézhető is. Storck érdeme, hogy továbbfejlesztette a Dárdai által kijelölt útat, mert Dárdaival ellentétben bátran nyúlt a fiatalokhoz, akik döntő szerepet játszottak a sikeresen megvívott rájátszáson.
És itt ki kell emelnünk a bátorság szót, ami, mint feljebb említettük a magyar edzők szakmai repertoárjából hiányzik. Akik nem mernek hozzányúlni a fiatalokhoz, mert mindig a „kész játékost” keresik és részesítik előnyben. A “csak ne hibázzunk” elv szerinti tutisták, márpedig tény, az idősebb játékos kevesebbet hibázik, igaz, mivel korábbi edzői kiölték belőle a vállalkozó kedvet, ezért a kockáztatás, a csel, a váratlan is hiánycikk a játékából.
Storck bátorsága ott érhető tetten, hogy nála – és Dárdainál -nem a menedzserek és a súgók rakták össze a válogatottat, mint ahogy korábban szinte mindig. Betett olyan játékosokat a keretbe és a kezdőbe, akik jószerivel még a “kutyaütő” NB1-ben sem eresztettek gyökeret és lám, nem vallott velük kudarcot. Sőt.
Az azonban továbbra is kérdéses, hogy válogatottunk milyen játékra képes akkor, amikor hátrányba kerül. Hogyan képes átvenni a játék irányítását, hogyan képes beszorítani az ellenfelet saját kapuja elé és hogyan képes egy betömörült védelem ellen gólhelyzetet kialakítani a pontrúgásokat leszámítva. Reméljük, ennek megtapasztalására minél később kerül sor. Ez ugyanis azt jelenti, hogy az Európa-bajnoki csoportmeccseken nem kerülünk hátrányba.
