Egyre komolyabb politikai hisztéria kíséri Hóman Bálint, Székesfehérvárott december 29-én felállítani tervezett szobrát. Főleg, hogy az alkotás az Igazságügyi Minisztérium és a városi önkormányzat pénzügyi támogatásával születik meg. Egy újabb államférfi a szerencsétlen magyar XX. századból, akit a politika próbál nekünk elmagyarázni.
Nem akarunk ítélni és oktatni arról, kit és miért tekinthetünk példaképnek, kit és miért pedig nem.
Dévényi Annát, a Pécsi Tudományegyetem adjunktusát kérdeztük a tudósról, a kultúrpolitikusról és az “antiszemitáról”.
Tudósok csarnokában
A legtisztább képet a magyar középkorra szakosodott történészről festhetjük. A Magyar Nemzeti Múzeum és az Országos Széchényi Könyvtár igazgatója, a tudományos akadémia tagja volt, ma pedig teljes egyetértésben Hómant nagy formátumú, jelentős tudósként tartjuk számon. Magas színvonalú munkáit jelenleg is idézik, használják, elismerik.
Ami a vallás- és közoktatásügyi minisztert illeti, már némi kettősség figyelhető meg. Kiváló szakpolitikus volt, egységében látta és kezelte a magyar oktatás és közművelődés ügyét, rendszerben gondolkodott, ami rendkívül ritka és előnyös. Intézkedései és reformjai valós problémákat orvosoltak, modernizáltak.
Az érem másik oldala, hogy – bár kijelentette, pártpolitikában nem vesz részt – csatlakozott Gömbös Gyula kormányához, azonosult elveivel. Ez egyrészt a fajvédelmet jelenti, aminek egyik lényegi eleme a zsidók kiszorítása a gazdasági, politikai, szellemi életből. A magyarság, a “romlatlan” nemzeti lélek, a magyar “faj” védelme és felemelése érdekében.
Küldetéstudattal a diktatúrába
Egyfajta küldetéstudat volt ez Gömbös, Hóman, de a magyar elit nagy része számára is. A Trianonban megcsonkított, megalázott magyarság vezető szerepének visszaszerzése a térségben. Hóman elődje, Klebelsberg Kuno munkáját folytatta elhivatottan, aki a magyar kultúrfölény megteremtését tűzte ki célul.
Fontosnak tartotta, hogy az ebbéli meggyőződés általánossá és egységessé váljon az egész magyar társadalomban. Az egységes világnézet kialakításának, egyben a haza felemelésének, a fejlődésnek kulcsát a nevelésben látta, mint ami biztosíthatja Magyarország gazdasági és politikai felvirágzását. Logikus gondolatmenet, és semmi kivetnivalót nem találhatunk abban, ha egy politikus életcélja a haza szolgálata. Sőt, ez lenne alapvető feladata. A kivitelezésben azonban megbicsaklott a rendszer.
Az erő koncentrálását egy keresztény-nemzeti ideológia jelentette közös szellemiségben vélték megvalósíthatónak. Központilag határozták meg, ki hogyan gondolkodjon, így viszont már – magasztos cél ide, vagy oda – az egész nem más, mint diktatúra.
A liberális, parlamenti demokrácia ideje lejárt
Mégsem beszélhetünk magyar sajátosságról, akkoriban az egész világ hasonló problémával küzdött. A századfordulón már megjelent az a mély lelki válság, amelyet az I. világháború pokla, majd az azt követő nehéz gazdasági helyzet csak mélyített. A korábbi társadalmi struktúrák, a hagyományos közösségek szétestek, az egyén magára maradt. Sokan érezték úgy, mindez a modern kornak, a liberális rendszereknek köszönhető.
Mind a probléma – a válság -, mind a Hómanék által preferált megoldási javaslat – a hatalomkoncentráció – megjelent a nagy nyugati demokráciákban is. Míg azonban Nagy-Britanniában vagy Franciaországban nem jutott uralomra, Németország, Spanyolország vagy Portugália viszont ezen az úton indult el.
Mindezt csak azért írtuk ilyen hosszasan, hogy megértsük: a diktatórikus törekvések, a fajvédelem – ismét leszögezzük: a saját nép védelmét, felemelését értették alatta – a korszellem szerves része volt.
Zsidó bűnbak
Mert ezzel át is csorogtunk a zsidóellenességhez, ezt is érdemes messzebbről kezdeni. Jelesül, hogy a XIX. század végén, a XX. elején az antiszemitizmus egész Európában, főként keleti részén jelen volt. Sőt, a nagy háború végéig épp Magyarország volt az a hely, ahol a zsidók nyugalmat, befogadást, hazát találtak, az őszirózsás forradalom, a tanácsköztársaság és Trianon után viszont elsodorta őket a bűnbaklavina.
A tanácsköztársaság után jelent meg retorikájában a kirekesztés.
Zsidómentő antiszemita
Egyetértett azzal, hogy a zsidókat korlátozni kell a gazdasági és a politikai életben, az értelmiségi pályákon. Darányi miniszterelnök rokonaként és kormánya minisztereként
A későbbiekben, a német megszállás, majd a nyilas rémularom alatt sem mondott le mandátumáról, részt vett az országgyűlés munkájában, megszavazott minden, zsidók jogfosztását előíró jogszabályt.
Nyilatkozataiban is sarkosan fogalmazott, kártékonynak, együttélésre képtelennek nevezte a zsidóságot, mindenekelőtt a nem asszimilálódott „újonnan jött” zsidókat. Nyilvánosan vallott nézetei, beszédmódja, kultuszminiszterként hozott intézkedései és a zsidóellenes jogszabályok támogatása által Hóman is hozzájárult ahhoz, hogy 1944-re a magyar társadalom mentálisan készen álljon.
Miközben politikusként a zsidóság elnyomásán, elűzésén dolgozott, “magánemberként” a vészkorszakban zsidókat mentett. A vezetése alatt álló intézményekben menleveleket szerzett zsidó származású kollégáinak, nem volt hajlandó őket kirúgni, nem engedte őket elhurcolni. Nehezen feloldható ellentmondás.
Nem mentség
Akkor miért szavazta meg a zsidótörvényeket? Miért vállalta a parlamenti munkát a német megszállás, majd a nyilas hatalomátvétel után is? A történész úgy véli, küldetéstudatból. Hitt benne, hogy a zsidóság visszaszorítása, de nem a fizikai megsemmisítése tényleg a magyar nemzet javára válik. Hitte a megszállás után is, hogy még védheti az ország érdekeit, és ha lemondana, a helyére rosszabb jönne.
A világháború után egyébként egy népbíróság életfogytiglani börtönre ítélte az egykori vallás- és közoktatásügyi minisztert, de nem a “zsidótörvények” miatt. Hanem mert parlamenti képviselőként megszavazta Magyarország hadba lépését a Szovjetunió ellen. A váci fegyházban halt meg 1951-ben.
A Fővárosi Törvényszék 2015. március 6-án bűncselekmény hiányában felmentette.
