Az „Egyedül nem megy” című az Élet és Irodalomban közölt írásában Szüdi János arra figyelmeztet, hogy a „Fidesz nem alszik.
Már készíti a 2018-as választásokhoz a szimpatizánsok jegyzékét. Ismét neveket, címeket gyűjt. Az ok is adott: nem akarunk idegeneket látni hazánkban. Aki aláír, nem kérdezi, mit tesznek az adataival. Eszébe sem jut, hogy esetleg jogtalanul tárolják, használják valamilyen célra. Igaz, elmúltak azok az idők, amikor az Alkotmánybíróság és az adatvédelmi biztos szigorúan őrködött, hogy a mindig kíváncsi állam csak a lehető legszűkebb körben férhessen hozzá a személyes adatokhoz. Ma már nem működik az Alkotmánybíróság, s nincs adatvédelmi biztos sem.
A jogász, oktatási szakértő elismeri, hogy az aláírók vélhetően azt sem bánnák, ha közölnék velük, számítógépen tárolják adataikat, hogy mozgósíthassák őket, sőt akarják is, hogy számítsanak rájuk. Ők csak öntudatosak.
Fidesz-listán szerepelni biztonságot ad. Megadja a győzteshez tartozás élményét. Hányan lesznek a listán?
Ezt Szüdi sem tudja, azt azonban tudni vélni, mit gondolnak a rendíthetetlen pártaktivisták pulpitusa előtt álló átszellemült arcú Fidesz-hívők Európáról, Magyarországról, menekültekről. Ezt követően emlékeztet rá, hogy hely – sajnos – bőven lenne a menekülteknek, egyre nagyobb a hiány szakképzett munkaerőből, ezért lehetne is kezdeményezni egy közös európai regisztrációs rendszert, az ideérkezők központi szétosztását, szervezett utaztatását a célországokba. Magyarország a befogadás feltételéül kiköthetné, hogy elsősorban a hiányzó szakemberek közül „utaljanak” hozzánk letelepedni vágyókat.
Egy orvos a magyar nyelv ismeretére gyorsabban és olcsóbban felkészíthető, mint amennyi egy friss diplomás kibocsátásához szükséges. Pláne, ha még gyakorlati tapasztalatokkal is rendelkezik az illető.
Az egykori közoktatási szakállamtitkár üzent Hiller Istvánnak is, aki szerinte volt MSZP-elnökként és volt kulturális miniszterként elmondhatná, hogy a kultúrák szétválogatása értelmetlen, mert Európa sokat köszönhet – csillagászat, földrajz, orvosi és más tudományok területén – a Keletnek. Hillernek – mint írja – hinnie kellene a tanítás erejében is. A letelepedés feltétele lehetne az itt éléshez szükséges ismeretek elsajátítása, de a pedagógusok készíthetnék fel a magyarokat is.
Ha a kunok, a jászok, a besenyők itt ragadtak, akkor nem reménytelen elfogadtatni az itt élőkkel, hogy a keletről érkezők nem csodabogarak, csak mások, mint mi.
Szüdi János az elődök felelőtlenségének tartja, hogy feltalálták a repülőt, a televíziót, az internetet, a mobiltelefont, elérhetővé tették a Föld minden pontját, az azonnali információszerzés lehetőségét. Arra nem gondoltak, hogy a jobb élet utáni vágy, a félelem, az üldöztetés milliókat indíthat útnak. A szerző azt javasolja a politikusoknak, hogy hallgassák meg az Egyedül nem megy című dalt figyelmesen, többször is.
Ki nem szökött meg eddig, most már maradjon is bent! (…) A szabadság, s a függetlenség álomnak pazar, De elszakadni nem tudunk, mert összeköt a szar. (…) Mit elvégezni muszáj, együtt végezzük majd el…” És a lényeg: „Egyedül nem megy, egyedül nem megy, Egyedül nem megy. Ha-ha-ha-ha!
A jogász is listázna egyébként. Ő azoknak az adatait gyűjtené össze, akik úgy gondolják, nem Magyarországnak kellene elhagynia az EU-t, hanem azoknak a bársonyszéket, akik Európán kívülre kacsingatnak.
Jó lenne összegyűjteni azoknak az adatait, akik úgy gondolják, nem a magyaroknak kellene elhagyni Magyarországot a szabadabb lélegzetvételhez, hanem azoknak a hatalom sáncait, akik azonosítják magukat a nemzettel.
Szüdi – beleegyezésükkel – jegyzéket készíttetne azokról is, akik úgy gondolják, a fenntartható fejlődésnek nem a kerítés az alapja. Jó lenne, ha többen szerepelnének rajta, mint a Fideszén, de még jobban örülne, ha az ország együtt énekelné: „Egyedül nem megy.”
