Kultúra

„Megcsináltam magamnak ezt a végstádiumot”

Bodnár Judit Lola
Bodnár Judit Lola

hypevadász. 2016. 06. 12. 17:45

Szentesi Éva története annyira motivációs trénerek példázataira hajaz, hogy ha nem a saját szemem előtt játszódott volna le, alig hinném el. Éva díszlettervezőből blogger, majd újságíró lett, élményeket, szerelmet keresett, általában élte az önmegvalósító, örömelvű nagyvárosi késő huszonéves nők életét, amikor a diagnózis egy későn, túl későn elcsípett méhnyakrákról hirtelen olyan reflektorfénybe állította, ami aligha szerepelt a tervei között. Miközben kemóval, sugárral, műtétekkel az életéért küzdött, Éva a méhnyakrák elleni küzdelem arcává válva minden elérhető eszközzel elkezdte rázni nőtársai vállát, hogy legyenek tudatosabbak a saját egészségük kapcsán, járjanak szűrésre, és figyeljenek testük-lelkük jelzéseire. A nehezen, de végül megszerzett gyógyulás után a betegségről írt könyve, a Hamvaimból bár ugyanezen küldetés része, mégsem röpirat –személyes, őszinte saját élmény, így jóval elevenebben érint meg, mint bármilyen kioktató hangú népegészségügyi kampány. Interjú.

A könyved szlogenje: „sokkal többet kaptam a ráktól, mint amennyit elvett tőlem”. Mi van a pró és mi a kontra oldalon?

Tény, hogy sokkal többet adott. Kezdjük anyával. A vele való kapcsolatom nagy ajándéka ennek, mert az szépen megoldódott. Valószínű, hogy ez az egész gyógyulás kulcsa is, hogy vele kellett rendeznem a dolgaimat. Aztán: új munkahelyem lett, a mostani főnökömet még a kampányon, a betegségen keresztül ismerem. És sokkal nyugodtabb lettem. Ez a három dolog, amit a jó oldalra tudok írni. Persze ott a másik oldal, nincsen méhem, nem fogom tudni megszülni a gyerekemet, és tényleg nagyon sok fájdalom volt, sokat kellett ezért szenvedni, de a fájdalmat el is felejted. Csodálatos az ember teste, gyönyörűen vissza tud állni, ha nem is lesz ugyanolyan, de például a legnagyobb problémám, hogy nem tudok magas sarkút felvenni, mert ott az idegeket szétnyomta. De most istenem, ez volt az ára.

Vége van?

Remélem. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy az ember nem gondol arra, hogy mi van akkor, ha visszajön megint, mert mindig visszajöhet. Orvosilag csak öt év után vagyok gyógyult, de aki öt éve gyógyult, annak is ugyanúgy visszajöhet, most keresett olyan férfi, akinek tizenhárom év után jött vissza a daganat. Én most gyógyultnak gondolom magam, de amikor valami megmozdul belül vagy elkezd egy kicsit fájni, akkor elkezdek azon agyalni, hogy mi lesz, hogyha visszajön. Sokkal kevesebb a lehetőségem, hogy mivel gyógyítjuk, mert a végtelenségig nem lehet terhelni az ember szervezetét a kemóval meg a sugárral, műteni meg már nem nagyon van mit – és elkezdem összerakni a stratégiát, de aztán elmúlik a fájdalom vagy elmegyek ultrahangra és ott gyorsan meg tudják nézni. De hülyeség is lenne, ha nem jutna eszembe. Az első kör után nem jutott eszembe, még akkor sem, amikor nagyon erős fájdalom volt, nem gondoltam arra, hogy ez az, biztosan csak rosszul kezdtem el használni a lábam és elmentem csontkovácshoz. Egyből rohanni kellett volna a vizsgálatra.

Aztán jött a második menet…

Igen. Csak a könyv bemutatója után derült ki, hogy amikor visszajött a tumor, akkor anyut meg a húgomat, Mártit behívták a kórházba, és azt mondták nekik, hogy maximum egy hónap van hátra, és ne reméljenek semmit. És anyám nem engedte az orvosoknak, hogy elmondják, mert akkor nem vállaltam volna a kezelést. Nekem annyit mondtak, hogy most azonnal el kellene kezdeni kezelni, mert egy hónap alatt nőtt nyolc centit, és ki fog derülni néhány hónapon belül, hogy a kemó meg a sugár segít-e. Nagyon jó döntés volt ez anyutól, mert volt néhány pillanat, amikor azt mondtam, hogy tényleg nem bírom tovább, és lehet, hogy nem tudtam volna végigmenni ezen az úton, ha úgy tudom, hogy nincsen semmi esély. És látod, mindig van, még egy ilyen utolsó stádiumnál is.

Nagyon későn vették észre a betegséged, akkor már áttéteid voltak. Visszatekintve volt bármi jele, hogy beteg vagy?

Mindig kétemberes a felelősség, az orvosé és a saját felelősségem, és egyik oldalra se dőlnek a százalékok, bár az én esetemben volt egy eléggé csúnya félrediagnosztizálás. Voltak már jelek körülbelül három évre visszamenőleg. Pici tünetek – szemölcs lehet a jele, erős szagú folyás –, és ezekkel én elmentem orvoshoz, szűrésre is jártam, a problémák vissza-visszatértek, és nem néztek mögé, hogy mi lehet. Ekkor már valószínűleg beteg voltam, és ha akkor valaki jól tud diagnosztizálni, akkor lehet, hogy megúszom hidegkéses kimetszéssel vagy gyógyszeres kezeléssel. Amikor a méhnyakráknak már olyan durva tünetei vannak, mint az erős, vetélésszerű vérzés, az már előrehaladott. Nekem az első erős vérzésemnél, ahol a könyv is kezdődik, az orvos, akihez elmentem magánrendelésre, azt mondta, hogy

túl fiatal vagyok a rákhoz!

Hát bazd meg, már bocs. Ekkor már P4-em volt, harmadik stádium, és volt egy olyan csavar, hogy nem kaptam meg a leletet. Tehát aki jár szűrésre, az sincs feltétlenül biztonságban. A méhnyakrák egy eléggé nehezen felfedezhető daganat, hogy időben felfedezzék, ahhoz nagyon jól kell elvégezni a szűrést, és nagyon kell figyelni a korai jelekre és nagyon jól kell tudni értelmezni az orvosnak – de akkor nagyon jól gyógyítható.

A saját felelősség kérdését a könyvben is hangsúlyozod.

Persze, mert én is hülye voltam, hogy miért nem gondoltam rá. Lehettem volna sokkal felelősségteljesebb a testemmel kapcsolatban, de az ember huszonévesen nem gondol erre. Hiányzik az is, hogy megértessük, hogy a rák nemcsak az idősek betegsége, hanem ugyanúgy érinti a fiatalokat is, sőt, méhnyakrákban sokkal több fiatal nő betegszik meg, mint öreg. Nálunk évente meghal ötszáz ember ebben a betegségben, míg az északi országokban, ahol elképesztő komolyan veszik a szűrést meg a daganatos betegségekkel kapcsolatos edukációt, ott évente egy nő hal meg. Sokkal többet kellene ezzel foglalkoznia ezzel a médiának is, nemcsak azzal, hogy az tök nagy sztori, hogy itt egy beteg, aki meggyógyult, hanem azzal is, hogy hívjuk fel erre a figyelmet. Semmi másért nem született meg ez a könyv. De nem lehet csak az orvosokat okolni sem. Merjünk már kérdezni a dokitól!

Hogy jött az ötlet, hogy kampányolni kezdj?

Amikor diagnosztizáltak, rögtön felmentem az internetre, hogy mindent elolvassak arról, hogy egyáltalán milyen esélyem van az életben maradásra. És azt hittem, hogy elképesztően egyedi vagyok ezzel az esettel, hogy nekem ennyire benézték a dokik. Aztán a fórumokon, ahol betegek meg hozzátartozók beszélgettek, kiderült, hogy majdnem mindenkinek így kezdődik a sztorija. És pingpongtörténetek vannak, hogy egyik orvostól küldték a másikhoz, tök mással kezelték, és így tovább – és ezen annyira felidegesítettem magam, hogy eldöntöttem, én erről írok, hogy mással ne fordulhasson elő. Hogy állítsak egy példát, hogy oda kell figyelni nagyon, mert az orvos nem mindig figyel oda. Így jött az ötlet, és elképesztő az utóélete: sokan elmennek orvoshoz, és volt olyan is köztük, akinek így fedezték fel a betegségét. Volt, aki mondta, hogy nekem ez a brandem. Pedig ezerféle dologgal foglalkozom, sok mindenről írok. De az, hogy ez segítség lehet másoknak, akkora dopping, meg akkora visszaigazolás, hogy ha valakinek én vagyok „a rákos lány”, hát legyek. Volt sorstárs is, aki beszólt, hogy én miért írok ennyit erről, ő is tudna regélni napestig a kemójáról. Azért, mert szükség van rá, nincsen ebben semmi hókuszpókusz. Az emberek azt gondolják, hogy amiről nem beszélünk, az olyan, mint hogyha nem is lenne. Persze én is elfordíthatom a fejem, de amikor nagyon erősek voltak a tünetek, akkor hiába mondtam, hogy nincs semmi baj. És ha vissza kell pörgetni az időt akár tíz vagy húsz évre is, akkor ez annyira bele volt kódolva. Jó nagy meló volt, de megcsináltam magamnak ezt a végstádiumot.

Fotó: 24.hu | Neményi Márton

A másik téma, amiről sok szó esik a könyvben, a rák lelki vetülete, és annak gyógyítása. Hogyan alakult ez az út?

Az első diagnóziskor sokan, például a húgom beszélt erről sokat, hogy ezt lelkileg is gyógyítani kell, és kaptam nyolcvanhatezer telefonszámot, kinezilógus, terapeuta, családállítás, pránanadi, meg az összes ilyen hókuszpókusz. Akkor azt mondtam, hagyjatok engem békén, vállalom a kemót, megcsinálom, amit az orvosok mondanak, de én ezzel nem vagyok hajlandó foglalkozni, mert ez egy hülyeség, ez nem így alakul ki. És ebből az erős tagadásból kellett eljutni aztán oda, hogy vágjunk bele ennek a lelki kibogozásába is. Elmentem én az elején is egy terapeutához, de úgy, hogy akkor ez is ki van pipálva, anyu meg Márti megnyugszik. De ez nem így működik, ha nem vagy benne maximálisan, akkor pont semmi értelme nincsen. Aztán ahogy jött vissza a tumor, éreztem, hogy mennyire súlyos, és nagyon meg voltam ijedve, és akkor felhívtam egy hölgyet, aki belső utazással foglalkozik, meg azt a terapeutát, akit a húgom ajánlott. Ő volt Csattos Ilona, vagyis a Csendo módszer, aminek az a lényege, hogy rávilágítsanak, milyen érzelmekkel éled az életed, és milyen érzelmekkel betegíted meg magad. De nem gondolom, hogy azért, mert én ezzel gyógyultam meg, akkor mindenkinek ezzel kell. És amikor elkezdtem ezzel foglalkozni, akkor ott volt anyu, és rajta keresztül a nőiség meg a nőiesség tagadása, és vele együtt ezt felgöngyölíteni, ez volt az igazi gyógyulás. Felköltözött hozzám, mindenben segített, mert nem tudtam ellátni magam. És a fájdalom: volt egy iszonyatosan erős fájdalom, amire nem hatottak a fájdalomcsillapítók, erre még pontban minden hajnal négykor – nem tudom, miért, de olyan pontosan jött, mint a vonat – jött még egy fájdalom, ami olyan húsz percig tartott. És forró kamillát, meg csomó minden bevetettünk, és tök érdekes volt, hogy ha anyu elkezdte azt a területet simogatni a csípőmön, akkor valahogy enyhült a fájdalom. Gyönyörű, fájdalmas, de baromi jó út volt.

Mi – és ki – kell a gyógyuláshoz?

Lelkileg is meg kell gyógyulni és bele kell rakni a munkát, de aki azt mondja, hogy csak úgy lehet, vagy akik szerint csak az Istenhez kell imádkozni, és hülyék az orvosok, azzal nem tudok egyetérteni. Van nagyon vallásos ismerősöm, aki mondta, hogy ő nagyon sokat imádkozott értem és az mentett meg, és nem vonom kétségbe a hitét, de azért én elmentem a biztonság kedvéért a kemóra meg a sugárra. Azért volt nekem mázlim az orvosommal, mert ő azt mondta nekem, hogy ő ideadja a kezeléseket meg megműt, de ha én nem teszem mellé a magamét, nem keresem meg az okát, és én azt nem gyógyítom, akkor jövőre ugyanitt találkozunk, mert vissza fog jönni. És igaza lett! Hogy a barátok ott voltak, már amennyire engedtem, az is nagyon sokat segített. Hogy a munkát ott tudtam hagyni, és egy újat felvenni, az a változás is nagyon kellett. Meg nagyon kell hinni. Vagy a Jóistenben, vagy saját magamban – szerintem a kettő egy és ugyanaz – és nagyon el kell tudni fogadni ezt a helyzetet, hogy nem tudtam járni, gyakorlatilag beszélni is alig, hogy a munkát is ott kellett hagyni öt hónapra, hogy nem tudjuk, mikor lesz vége, és hogy lehet, hogy az a vége, hogy nem gyógyulok meg és meghalok. Ez az elfogadás is kell – ami nem egyenlő a feladással –, hogy nem félek ettől, mert úgyis mindenki meghal. Nyilván az az ideális, ha ezzel nem harmincévesen kell szembenézni, de ha így alakult, és én is nagy felelőse vagyok ennek, akkor fogadjuk el.

Fotó: 24.hu | Neményi Márton

És például a pénz, az ismerősök, a protekció szerepe…?

Hogy kell-e pénz a gyógyuláshoz? Kell. Kiesel öt hónapra a munkából, és a táppénz nem elég semmire. És ha az anyámék vagy barátok nem tudnak mellém állni anyagilag, akkor nem tudom, mi van. Igen, ez sokba kerül, valakinek iszonyatosan sokba, valakinek csak sokba. És nem is csak a pénzen múlik, hanem azon is, hogy például el tudsz-e érni egy bizonyos orvost. Protekció is kell, bár az én helyzetem olyan szempontból volt a szerencsétlenségben is szerencsés, hogy már annyira későn mentem, hogy mindenki előtt bevettek akárhová, és bekértek mindent, mert ott tényleg nagyon ijesztő volt a helyzet.

Nem félsz humorizálni meg tabukról írni.

És a fekete humor még nincs is benne! Az egyetlen kérdés, amit nagyon utálok, az a „hogy vagy”. És tudom, hogy miért kérdezik és nagyon kedves, de úgy teszik fel, félve, hogy jaj, minden rendben van-e. Mi ezt úgy oldottuk meg a barátaimmal, hogy amikor volt kedvem, akkor mondtam magamtól, de ők tudták, hogy ne kérdezzék, ne erről beszéljünk, mert amikor benne vagy és nagyon nehéz, akkor ez tud segíteni, hogy merjünk vele hülyéskedni. Negyvenkilósan, kerekesszékkel nyilván ki kellett engem szolgálni, én meg ezt kihasználtam egy idő után. És mindig ezzel húzták az agyam, hogy már megint bevetettem a „rákos kártyát”, és fél évvel a gyógyulásom után a születésnapomra megkaptam egy rendes kártyát, és rá van nyomtatva, hogy mire vagyok jogosult. Morbid, de csak így lehet felfogni, meg muszáj tudni röhögni magadon, muszáj az iróniát belevenni, mert egyébként beledöglesz. A tabukat is ki kell mondani. Hogy például mi van Wertheim-műtét után, hogy szexelsz? Nincs leírva sehol, nem tudod megkérdezni senkitől. És ha a férfidaganatokat veszed, mondjuk a hererákot, ott sem jobb a helyzet, sőt.

Fotó: Szentesi Éva

Mit akarsz elérni a könyvvel?

Azt, ami már el is indult, hogy minél több embernek jusson eszébe, hogy ők is lehetnek betegek, főleg a fiatalok. Hogy a rákos edukációt kiegészítse, hogy tudjunk erről beszélni. A másik fő üzenet pedig, hogy sokkal többet foglalkozzunk saját magunkkal. Minden más fontosabb, nem merünk magunkkal egyedül maradni, nem merünk tükörbe nézni, szembenézni a félelmeinkkel, ehelyett a munkából, a párkapcsolatból, mindenhonnan mindenféle szart magadra veszel, és abban fürdőzöl, hogy neked mennyire rossz. Nem akarok olyanokat mondani, hogy jaj, de szép az ég, milyen szép az élet, de az fontos lenne, hogy vegyük észre, hogy milyen jó, ha van mellettünk egy szerető család. Ezért érdemes itt maradni.

24.hu / Neményi Márton

Az életed, a saját testedhez való viszonyod hogy változott meg?

Sokkal szemérmesebb vagyok. Ami történt, attól, nem mondom, hogy szégyellős lettem, de sokkal jobban tisztelem ezt a testet. Erre nagyon kell most vigyázni. Amin keresztülment kezelések meg műtét miatt, az elég durva és nem lesz már ugyanolyan, mint régen. De olyan nincs, hogy én kevésbé érzem nőnek magam. Igen, nagyon rossz, hogy nem tudok gyereket szülni, de ennek is lehet a jó oldalát nézni, hogy például a petefészkeim megmaradtak, és béranyával lehet gyerekem, ha nagyon akarom, vagy örökbe is fogadhatok. Ezeket a dolgokat azért fel lehet dolgozni, hogy van egy 28 centis heg a hasamon, az meg aztán tényleg senkit nem érdekel. Ezek annyira kicsi dolgok! Persze, én is szeretek szép lenni, de már nem ez a fontos, meg például észreveszed, hogy milyen emberek, milyen férfiak voltak abban az időben körülöttem. Például tíz kilóval többet szedtem vissza a normális súlyomhoz képest – egyrészt mert nem mozgok, mert elég rossz állapotban vannak az idegek, másrészt mert végre tudtam enni. És jönnek megjegyzések, hogy

most már azért nem kéne tovább híznod

meg hogy „még jó csaj vagy, de azért most már…”. Persze, vissza kell venni az evésből, hogy el tudjak kezdeni egy olyan sportot, amivel vissza lehet építeni az izmokat, hogy ne legyek ott három év múlva, hogy nem tudok egyáltalán felmenni a lépcsőn. De azért elgondolkoztam azon, hogy milyen környezetben voltam én eddig? Barátnőtől is kaptam olyat, hogy „ez azért már nem a régi Évi” – hát nem is akarok a régi Évi lenni, azért lettem beteg…

vissza a címlapra

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind

24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.