Élet-Stílus

Elmesélem, hogyan zuhantam az idillből a pokol legmélyére, hogy veled ne történhessen meg

Orosz Zoltán
Orosz Zoltán

bringamániás. 2016. 03. 08. 07:00

Az óvatlanságának és egy rossz döntésnek köszönhetően egy pillanat alatt ért véget egy 13 éves lány idilli gyermekkora, és rögtön a pokol legmélyén landolt. Ez Alicia Kozakiewicz megrázó és tanulságos története.

Emlékszem, 2001 karácsonya gyönyörű volt. Már az újévet ünnepeltük, ami mindig különleges nap volt a családomnak. Anyám ilyenkor fejedelmi lakomával készült, abban az évben sertést készített káposztával. Ott ült az asztalnál mindenki, a szüleim, a nagymamám, a bátyám és az ő barátnője. Azok voltak a békés gyermekkorom utolsó pillanatai.

Fotó: aliciaproject.org

Egy ártatlan hazugság

Még a desszert előtt megkérdeztem anyámat, hogy nem bánná-e, ha felmennék a szobámba és ledőlnék egy kicsit, mert nincs teljesen rendben a hasam. Persze nem ezt tettem, hanem felöltöztem, elsurrantam a bejárati ajtó mellett villódzó karácsonyfa mellett, majd kiosontam a házból, hogy találkozzak valakivel, akiről úgy gondoltam, hogy a barátom.

Ez abszolút nem vallott rám. Az a fajta gyerek voltam, aki fél a sötétben, utálja a hideget, és soha nem megy el otthonról felnőtt nélkül sötétedés után. Emlékszem, ahogy sétáltam végig az utcánkban, a járdát jég borította, és nem volt sehol senki. Mindent átható csönd volt. Még kutyák sem ugattak, csak a lépteim recsegése hallatszott. Megálltam a sarkon, és akkor végre megszólalt bennem egy vékonyka hang: „Alicia, mi a fenét művelsz? Ez nagyon veszélyes dolog, haza kellene menned!”

Sarkon fordultam és elindultam visszafelé, de akkor meghallottam, hogy valaki a nevem kiabálja. A következő dolog, amire emlékszem, hogy egy autóban ülök, és az életemért rettegek.

Az idillből egyenesen a pokolba

Addig a pillanatig csodálatos gyermekkorom volt. Anyám nem dolgozott, úgyhogy mindig ott volt nekem, ha szükségem volt rá. Ott volt a bátyám is, aki kilenc évvel idősebb nálam. Apám általában sokat dolgozott, de mindig szakított időt a családra. A gyermekkorom tele volt vidámsággal.

Mostanában digitalizáltattam a régi otthoni videókat és végig is néztem őket. Annyira boldog kölyöknek látszom rajtuk. Embereket látok, akik úgy énekelnek, mintha egy Disney-filmben szerepelnének. Mindig azt gondoltam, hogy az emberek már csak ilyenek, ezért énekelgettem mindig a fáknak, a köveknek vagy akár a saját cipőmnek. Meg voltam róla győződve, hogy a boldog emberek így fejezik ki magukat.

Nagyon megviselt, amikor rá kellett jönnöm, hogy a világ nem egy musical, amelyikben mindenki táncol és énekel.

A 13 éves Alicia (fotó Wikipédia)

A bátyám mutatta meg nekem, mi is az internet. Mindig játszott valamit, azt hiszem, a Diablo volt a kedvence. Az engem nem annyira kötött le, de volt egy táblás játék, amit nagyon szerettem, és lassan felfedeztem, mennyire nagyszerű az interneten másokkal játszani. A világháló akkoriban éppen csak betette a lábát az otthonokba. A szüleim azt gondolták, hogy csodálatos ajándékot adtak vele nekem és a testvéremnek.

Mindig figyelmeztettek rá, hogy az idegenek veszélyesek, de annyira más egy idegennel online találkozni, mint az utcán.

A neten az emberek csak rövid ideig idegenek, hamar megtudsz róluk egy csomó dolgot, és attól kezdve már barátaid. Akkoriban, 2001-2002-ben nagyon kevesen mondták el a gyerekeknek, hogy az internet veszélyes is lehet.

Volt egy becenevem, amivel bejelentkeztem, aztán a barátaimmal egy csomó mindenről cseteltünk. Akkoriban még nem tudtuk, mi az az online zaklatás, úgy tűnt, mindenki jól kijön a többiekkel. Legfeljebb a népszerű gyerekek nem csevegtek annyit a kevésbé népszerűekkel. Teljesen biztonságban éreztem magam.

Volt egy fiú, akiről úgy tudtam, hogy velem egyidős, és pontosan azok a dolgok érdeklik, amik engem is. Éjjel-nappal odafigyelt rám, és nagyon jó tanácsokat adott. Ő volt az, akinek mindent el lehetett mondani, és aki mindig megnyugtatott. Mindez úgy nyolc-kilenc hónapig ment az elrablásom előtt. Az online “gondoskodás” hihetetlenül hatásos.

Ő volt az, akihez kimentem újév estéjén, és ő volt az, aki betuszkolt a kocsijába. Olyan erősen szorította a kezem, hogy azt hittem, eltörik, ő közben parancsolgatott. „Légy jó, maradj csendben, ha nem engedelmeskedsz, beduglak a csomagtartóba!”

Nincs menekvés

Az utcánkon vezetett fölfelé, elmentünk a házunk előtt. Reméltem, hogy csak a környéken akar furikázni, aztán azt, hogy csak valahová a közelbe megyünk. Igyekeztem nagyon odafigyelni az útra, de az ismerős utcaneveket hamarosan olyanok váltották fel, amikről még sohasem hallottam.

Egy idő múlva egy autópálya fizetőkapujához értünk. Azt gondoltam, hogy ez az én esélyem, most fognak megmenteni. A fülkében az ember látni fogja, hogy a kocsiban sír egy gyerek, és elgondolkodik majd, hogy “hát itt meg mi a fene történik”, felhívja a rendőrséget, és akkor vége ennek az egész rémálomnak.

A fülkében ülő ember azonban észre sem vett, az autó felgyorsított és már ott sem voltunk. Ahogy néztem kifelé az ablakon telefonfülkéket láttam, és azon gondolkodtam, hogy milyen lenne, ha odamehetnék az egyikhez? Mit mondanék a családomnak? Vajon hogyan figyelmeztethetném őket arra, hogy veszélyben vagyok?

Nem tudom szavakkal leírni a rettegést: teljesen egy vadidegen férfi hatalmába kerültem, aki bármikor megállhat és megölhet.

Öt órán át autóztunk, amíg Pittsburgh-ből elértünk Virginába. Az autó megállt, ő kirángatott, majd be egy házba, végül lefelé sötét lépcsőkön. Egy örökkévalóságnak tűnt. Biztos vagyok benne, hogy csak egy-két lépcsőforduló volt az egész, de akkor úgy játszódott le bennem, mintha lépcsők labirintusán haladtunk volna keresztül órákon át.

Amikor leértünk a pincébe, egy szobába vitt, aminek retesz volt az ajtaján, odabent a falakon pedig olyan eszközök, amikről a 13 éves agyam elképzelni sem tudta, hogy mire valók. Akkor levetkőztetett és azt mondta:

„Ami most jön, nagyon nehéz és fájdalmas lesz neked. Sírj csak nyugodtan.”

Egy kutyákra való nyakörvet lakatolt rám, aztán felrángatott a hálószobájába és megerőszakolt. Az ágy mellé, a padlóra lökött, és a nyakörvet az ágy lábához láncolta.

Négy napon keresztül vert, kínzott és erőszakolt abban a szobában.

A kín anatómiája

Amikor a történetemben itt járok, sok ember szokott úgy reagálni, hogy „micsoda szerencse, négy nap végül is nem olyan sok”! El kell mondanom, hogy nem az határozza meg a szenvedést, hogy mennyi ideig kell eltűrnöd, de még az sem, hogy mi történik veled. Az számít, hogy rád ez személy szerint hogyan hat.

Mindegy, hogy négy napig tartott valaki fogva, zaklat az, akit évekig szerettél vagy 15 másodpercig fogdos valaki a buszon. A lényeg, hogy az a te fájdalmad, hogy te mentél rajta keresztül. Ez határozza meg a kínt.

Megtettem mindent, amit lehetett, hogy túléljem. Nem számított, mennyire volt megalázó, fájdalmas vagy undorító: nem az én kezemben volt a sorsom. Amikor szembeszálltam vele, eltörte az orrom. Különben is, az járt a fejemben, hogy ha már elrabolt egy gyereket, és elmondhatatlan dolgokat művelt vele, vajon miért esne nehezére egyszerűen megölni?

A negyedik reggelen azt mondta, „kezdelek nagyon megkedvelni, ezért este elviszlek kicsit kocsikázni”. Tudtam, hogy ezzel vége, el fog vinni valahová és megöl. Négy nap után először ennem is adott, aztán otthagyott leláncolva, és elment a munkahelyére.

Sírtam és imádkoztam. Azokra a dolgokra gondoltam, amiket megtennék, ha egy kicsit erősebb volnék, ha egy szuperhősfilm szereplője lennék. Tudtam, hogy meg fog ölni, és elhatároztam: nem adom meg magam harc nélkül. Aztán rájöttem, hogy már túl sok időt vesztegettem el, nemsokára minden reményem szertefoszlott.

Rengeteget gondoltam a családomra azokban a napokban. Tudtam, hogy keresnek, mert szeretnek engem. Egy pillanatig sem kételkedtem, hogy majd rám találnak. Hegyeket tudnának megmozgatni, és bármit megtennének, hogy biztonságban tudjanak. Tudtam, hogy nem állnak meg, amíg meg nem találnak. Csak abban nem lehettem biztos, hogy akkor életben leszek-e még. „Vajon mikor mondtam nekik utoljára, hogy szeretem őket, vajon tudják, mennyire szeretem őket?” – kérdezgettem magamtól.

Tiszta! Tiszta! Tiszta!

Elkezdtem megbékélni a halálommal. Egyfajta folytonos kábultságban voltam. Egyszer csak meghallottam, hogy dühös emberek verik a bejárati ajtót. Mivel akkorra minden reményem elveszett, azt hittem, hogy ők jöttek megölni engem, ezért az ágy alá gurultam, hátha elbújhatok.

Hallottam, hogy nagyon gyorsan mozognak a házban és a ház körül, és időnként azt üvöltözik: „Tiszta! Tiszta! Tiszta!” Rögtön tudnom kellett volna, hogy mi folyik körülöttem, de akkor fogalmam sem volt róla.

Valami zajt csinálhattam, mert egy férfi felüvöltött a szoba előtt: „Itt mozgást észlelek!” Bakancsokat láttam az ágy mindkét oldalán. Egy férfi rám parancsolt, hogy másszak elő, és emeljem fel a kezeimet.

Emlékszem, ahogy a nehéz, hideg lánccal a nyakamban elővánszorogtam, és próbáltam úgy felemelni a kezem, hogy közben eltakarjam magam. Egy szál ruha sem volt rajtam.

Egy fegyver csövébe bámultam, biztos voltam benne, hogy az az utolsó pillanat az életemben. De a fegyveres lassan megfordult, és megláttam a hátán a feliratot: FBI. Egy pillanat múlva ügynökök árasztották el a szobát, levágták a nyakörvemhez erősített láncot, és felsegítettek. Kiszabadítottak. Adtak egy második esélyt az életre. Ezek a nők és férfiak voltak az én megmentő angyalaim.

Csoda

Kiderült, hogy a fogva tartóm végig közvetítette az interneten, ahogy engem kínzott. Valaki felismerte a kislányt a szörnyű videón. Az a kislány volt az, akinek a képével tele volt plakátozva a város, és állandóan a tévében mutogatták, mert eltűnt. Itt meg kell jegyeznem, hogy a legtöbb gyereket ezeknek a plakátoknak meg a tévés és internetes hirdetéseknek köszönhetően mentik meg, szóval jó ezekre mindig odafigyelni.

Fotó: Wikipédia

Az ember, aki felismert a videón, egy telefonfülkéből felhívta az FBI-t és elmondta nekik, hol találják az internetes közvetítést. A nyomozók így tudták meg a férfi IP címét, ami aztán elvezette őket hozzám. Ez valóságos csoda volt.

Az, hogy az egyik szörnyeteg információt adott a hatóságnak egy másikról.

Ha a nyomozók csak egy kicsit késlekednek, lehet, már nem élek. Négy óra után tíz perccel értek a házhoz, ő azt mondta, fél ötre jön vissza. Ennél nincs jobb példa arra, hogy egy eltűnt gyermek esetében minden egyes másodperc fontos.

Az Alicia Projekt

Az embereket még ma is sokkolja, ha az enyémhez hasonló történetet hallanak. Sokan képtelenek megérteni, hogy ilyenkor mi is történik pontosan. Hogyan tudott engem magához édesgetni valaki az interneten? Ahogy rengeteg szexuális erőszakkal kapcsolatos ügyben, az enyémben is az áldozatot volt a legegyszerűbb hibáztatni. De sokan voltak olyanok is, akik támogattak, remélem tudják, hogy mennyire hálás vagyok nekik ezért.

A családommal úgy döntöttünk, hogy szeretnénk segíteni a többi gyerek és család megmentésében. Rájöttünk, hogy a megpróbáltatásomban nagyon nagy szerepe volt annak, hogy senki sem beszélt nekem az online biztonságról, nem tanultunk ilyesmiről az iskolában.

Fotó: Wikipédia

Miután túl voltam a gyógyulási folyamaton, 14 évesen elkezdtem iskolákba járni, előadásokat tartani, hogy mások tanulhassanak a történetemből. Ez a “The Alicia Project“. Most, 14 évvel később a Protect nevű gyermekvédelmi szervezettel közösen azon dolgozom, hogy a rólam elnevezett Alicia törvényt az USA összes államában elfogadják.

Megdöbbentő, de a gyermekek kihasználásával kapcsolatos ügyek mindössze 2 százalékában indul nyomozás, mert nincsenek külön erre a célra felcímkézett állami források. Az Alicia-törvény megfelelő nagyságú, állandó, és csak erre a célra fordítható forrást biztosít az Internet Crimes Against Children Task Force (A gyermekek ellen elkövetett internetes bűnözés ellen küzdő szervezet) számára. Az Alicia-törvény állandó, megfelelő mértékű kapacitást biztosít a gyermekek megmentésén dolgozó csapatoknak, anélkül, hogy évekig kellene harcolniuk a költségvetési pénzekért.

A törvény jelenleg Virginiában, Kaliforniában, Idahóban, Kentuckyban, Texasban, Tennesseeben, Arizonában, Hawaiin és Washingtonban hatályos. Most a wisconsini, marylandi és a dél-karolinai bevezetésén dolgozunk.

Nagyjából happy end

Én mindeközben egyetemre járok, néhány hónap múlva diplomázok törvényszéki pszichológiából. Gyerekekkel és családokkal szeretnék majd dolgozni, akik emberrablással vagy szexuális bűncselekményekkel kerültek kapcsolatba.

A személyes kapcsolatokkal évekig küzdöttem. Még a legóvatosabb, szeretetteljes érintések is gonosszá vagy fájdalmassá válnak olykor. De a diplomaosztó másnapján férjhez megyek. A vőlegényem mindenben támogat a küldetésemmel kapcsolatban, jó srác, és mindenekelőtt nagyszerű barát.

A legfontosabb dolog számomra emlékezni, és hosszú időn át tanulni, megérteni, hogy az erőszak a hatalomról és a kontrollról szól, a szerelem viszont nagyon nem.

(Alicia Kozakiewicz elrablóját és kínzóját, a 2002-ben 38 éves Scott Tyreet fél órával a lány kiszabadítása után fogták el a munkahelyén. Később a bíróságon 19 év, hét hónap börtönbüntetést kapott.)

(via BBC)

Kommentek

El van ájulva a budapesti fürdőbuliktól az Insider
Elárverezik Lennon 11 éves korában írt levelét