“Nem Orbánt, csak magamat kritizálom: nem ismertük elég jól az ország állapotát, Kádár népét. Meg akartuk mutatni, hogy nem vagyunk mi régi kommunista, populista alakok. Hogy rendes, polgári, európai reformerek vagyunk.”
Három éve azzal az ambícióval alapította meg a Demokratikus Koalíciót, hogy egy sokszínű középutas pártot hoz létre, ahol majd egymásra találnak baloldaliak, liberálisok, polgári konzervatívok. Ehhez képest a DK még ma is inkább egy egyszemélyes alakulatnak tűnik, amit Gyurcsány Ferenc karizmája és a radikális Fidesz-ellenesség tart össze. Hol késnek a hiteles jobboldali arcok?
A DK egy nagyon izgalmas politikai kísérlet. A főáram valóban egy centrista balközép polgári irány, amiben természetes a szabadelvű gondolat jelenléte. A párt tagjainak túlnyomó többsége is baloldalinak tartja magát, liberális vagy konzervatív meggyőződésű tagok inkább csak színesítik ezt a képet. De Kerék-Bárczy Szabolcs jobboldalisága vagy Eörsi Mátyás liberalizmusa nem kivétel, még akkor sem, ha nem bánnám, ha több lenne belőle.
A DK alapításakor azt is mondta, fel akarja ébreszteni a társadalmat abból a „torz álomból”, hogy a jólét csakis a kormány akaratán múlik. És hogy olyan országot szeretne, ahol mindenki felelős önmagáért. Nem éppen az a tipikus szavazatmágnes politikusi szöveg volt. Még mindig azt hiszi, hogy egy gazdasági és szellemi reform ígéretével lehet tűzbe hozni az embereket?
A baloldal a létező, szerinte igazságtalan világ megváltoztatásának szándékával jött létre jó másfél évszázada. Ennek az azóta is ható szándéknak a mai kivetülése a baloldal örökös reformvágya, néha reformdühe. Meg aztán állandóan meg akarjuk mutatni a világnak, hogy nem vagyunk mi régi kommunista, populista alakok, hogy rendes, polgári, európai reformerek vagyunk. Reform vagy halál – mondta Schröder, és én magam is.
Bele is buktak mindketten.
Sok oka volt, miért nem sikerült a 2006-os reformkísérlet. Nem ismertük elég jól az ország állapotát, nem ismertük Kádár népét. Az ország nagyobbik része sem anyagilag, sem kulturálisan nincs felkészülve arra, hogy több felelősséget vállaljon magáért. Sokaknak kell még a mankó, kinek kicsi, kinek nagy. Ma már látom: lényegesen kevesebben vannak azok, akik birtokolják a polgári létformához szükséges tudás-, anyagi- és morális javakat.
Ha az egyik oldal a vizitdíjjal azonosítja magát, a másik meg a rezsicsökkentéssel, abból körülbelül annyira lesz kiegyensúlyozott küzdelem, mintha arról szavaztatnánk az embereket: egy doboz csokoládét választanak vagy helyette két pofont.
Van ma tandíj? Van bizony, sőt, meglehetősen brutális. De a Fidesz „ügyes”, mondom pikírten. A megszorító lépéseiket elhallgatják vagy letagadják, a hangulatjavító intézkedésekből meg nagypolitikát csinálnak. Mi ennek a fordítottját tettük: a magánfelelősséget a középpontba állító reformpolitikát tűztük a zászlónkra, és azt mondtuk az embereknek, hogy nem baj, ha fáj, majd később jobb lesz. Ez morálisan és történelmileg helyes politika, de rövid távon öngyilkos volt. Ebben az ügyben elsősorban nem Orbánt, csak magunkat, magamat kritizálom: milyen átkozottul félreértettük a helyzetet. Mintha magunknak is bizonyítani akartunk, akartam volna: mi aztán nagyszerű reformerek vagyunk, igazi progresszív európaiak. Megjegyzem, a mi kormányzásunk alatt jobban éltek az emberek és az ország is jobb állapotban volt.
Ebben nyilván nem értenek egyet a Fidesz szavazói. Mit lehet ellenzékből szembeszegezni a helikopteres pénzszórással? A populista intézkedéseket támadni eleve vesztes meccs, ugyanazt ígérni hiteltelen lenne, fájdalmas reformokra meg senki nem vágyik, különösen öntől.
Amikor azt látjuk, hogy 3000 milliárd forint magánnyugdíjvagyont el lehetett lopni anélkül, hogy tömegesen felháborodtak volna az emberek, akkor azt is mondhatnánk, hogy az öngondoskodás eszménye annyira erodálódott, hogy már nem lehet arra sikeres politikát építeni. De én nem így gondolom. Mert a pénzszórásnak egyszer vége, csúszunk lefelé a versenyképességi rangsorokon, tapintható a szociális hanyatlás. Szóval jönni fog a nagy kijózanodás, és addigra készen kell állni egy új polgári alternatívával. Ezen dolgozunk. A reformokról nem lemondani kell, hanem jobban fel kell rájuk készülni.
“Mit ér a szabadság, ha azt jelenti, hogy szabadon elpusztulhatok? Ha szabadon elvehetik azt, ami az enyém? Ha a szabadság eszménye nem kapcsolódik össze a biztonság követelményével, akkor semmit nem ér.”
Újabban több ügyben is szembemenni látszik a saját korábbi álláspontjával, de akár a baloldal évtizedes irányvonalával is. Miskolcon az a Pásztor Albert lett a polgármesterjelöltjük, akinek rendőrkapitányként tett kijelentéseit 5 éve még elítélte. Miért higgyem el, hogy valóban őszintén fel akarják tárni és meg akarják oldani a vidék égbekiáltó problémáit, és nem csak a Jobbikhoz átvándorolt szavazókat akarják visszaszerezni?
Számos ügy van a magyar politikában, ahol az eddigi válaszok látványosan nem hoztak megoldást. Az egyik ilyen a romakérdés. Az áprilisi választások után felkértük Debreczeni Jóska barátunkat (a DK alelnöke – a szerk.), aki e tárgyban írt egy hosszú, már-már tudományos igényű anyagot, amit az elnökség megvitatott. Őrült vitákat váltott ki, egyesek azt mondták, elfogadhatatlan az eddigi balliberális kánon bármilyen korrigálása, mások meg azt mondták, hogy muszáj nagy türelemmel keresni a kiutat a mai romapolitikát jellemző folyamatos semmittevésből. Abban maradtunk: az világos, hogy az eddigi megközelítés kudarcot vallott, ezért folytatjuk a diskurzust és konzultációk, belső és nyilvános viták sorozatában a ciklus közepéig megkísérlünk csinálni egy új romapolitikát.
Vagyis még nincs kész a koncepció, de Pásztor Albertet már bedobták.
Ebbe a vitába zuhant bele a miskolci polgármester-jelölés Pásztor Alberttel, akit a helyi demokraták közösen jelöltek, nem tervezetten és sok tekintetben előkészítetlenül. Pásztor időnként több mint szerencsétlen mondatokat mond, amikor megpróbál szembenézni azzal a problémával, hogy létezik egy olyan mikrovilág, ahol ellehetetlenül a roma-nem roma együttélés. Miskolcon mintha a többségnek az lenne a véleménye, hogy egyes roma közösségekben a normaszegés, a bűnelkövetés fájdalmasan nagyarányú. Van itt egy átkozottul veszélyes jelenség, egy tapintható közhangulat, és világos, hogy a mi eddig használt nyelvünk, értelmezésünk, politikánk nem sikeres sem a választók szemében, sem a valóságban. Szóval itt nem csak kommunikációs gond van.
Ha a Jobbik tábora nem dagad egymilliósra, soha nem jönnek rá, mekkora a baj? Nem vette észre, hogy a balliberális oldal 25 éven keresztül olyan szövegeket nyomott hatalmas arccal, amelyek homlokegyenest szembementek a valósággal, több millió ember mindennapos tapasztalatával?
Először a 2006-os kiigazítás után kezdtem érezni, milyen pokoli nyomás van rajtunk, főleg a kelet-magyarországi régióban. Egyre nagyobb lett az egzisztenciális félelem és a féltékenység, a korábbi segélyezési politikával tömegesen kezdtek szembefordulni az emberek. Micsoda? Én elmegyek 70 ezer forintért dolgozni, hajnalban kelek, buszra szállok, azok meg nem csinálnak semmit és összeszednek 50 ezer forintot segélyekből? Akkor szembesültem vele, hogy nincs más lehetőség, meg kell próbálni segély helyett, ha mást nem, közpénzből valamilyen közcélú munkát adni. Ez volt az „Út a munkához” program. Engem ezért a liberális értelmiség pár hangadója, több baloldali szerkesztő keresztre feszített, lerasszistázott, miközben ma is azt gondolom, hogy egy tisztességes szándékú, vállalható és helyes program volt.
Egy miniszterelnök nem a felelősség nélküli elméleti filozófusoknak tartozik elszámolással, hanem az őt megválasztó millióknak. Az ő nagyon is valóságos problémáit kell megoldania. Vagy ha erre képtelen, akkor ne legyen politikus, hanem írjon „baromi jó” könyveket a magyar baloldalról.
A sajátjaimmal is komoly vitáim voltak. 2008 környékén egy informális miniszterelnöki egyeztetésen azt javasoltam, hogy bár mi nagyon helyesen családipótlék-pártiak vagyunk, hiszen minden gyerek egyenlő, de gondolkodjunk már el azon, hogy a negyedik gyerek családi pótlékát csak úgy kaphassa meg a szülő, ha dolgozik és azt az adójából tarthassa csak vissza. Ha van munkád, akkor kapsz családi pótlékot a negyedik gyerek után, ha nincs, akkor nem. Az volt az alapgondolat, hogy drága magyar barátom, legyen gyereked, mert az isteni ajándék, legyen egy, kettő vagy három. De azért háromnál többet már mégiscsak az vállaljon, aki el is tudja tartani. Úgy gondoltam, hogy ez nem embertelen beavatkozás a családok életébe, inkább figyelmeztetés, hogy a gyerekvállalás nemcsak jog, hanem felelősség is. De legközelebbi kollégáim, politikustársaim leszedték a fejemet. Így már szélesebb körű vitára sem ment az ügy, azt mondták, hogy ennél mocskosabb, cigányellenesebb elképzeléssel még nem találkoztak. Visszavonultam. Talán kár volt. Ki tudja?
“Ha lesz sikeres baloldal, akkor ez a siker arrafelé van, amerre mi keresgetjük. Nagyon jó, ha az embert megverik párszor, mert minden vereség kényszerítő erővel teszi fel újra a kérdést: min kell változtatni.”
Ha az ember végigolvas több száz kommentet egy Forgács István-interjú vagy a cserdi polgármester videója alatt, azt látja, hogy jobb- és baloldali egységfront van amögött: származástól függetlenül minden ember tegyen meg annyi erőfeszítést a saját boldogulásáért, amennyi az életerejéből, szabadidejéből kitelik, és csak végső esetben alapozza a saját életét mások munkájának gyümölcsére.
A cserdi polgármester, Bogdán László munkáját ismerem és tisztelem. Laci nem közmunkát ad társainak, hanem termelést, építkezést szervez. Értelmes munkát, önbecsülést teremt. És ha már itt vagyunk, hadd jegyezzem meg, ha a jobboldal nem verte volna szét a mezőgazdasági nagyüzemeket, amik a legnagyobb foglalkoztatók voltak vidéken, akkor ma a vidéki cigányemberek harmadának lenne munkája a földön. De mi a családi gazdaság hazugságában vergődünk, ami lehet, hogy felemel falvanként pár családot, de a többséget a reménytelenségbe löki.
Hol csúszott félre a baloldal valóságérzékelése?
Van e tárgyban két domináns narratíva. Az egyik a jobboldalé, amelyik sokakban azt az érzést kelti, hogy ők látják, a romák és nem romák együttélése sok helyen drámaian megromlott. Ez a képessége a jobboldalnak már önmagában is politikai erény, mert visszaigazolja a választók aggodalmait. Az általuk adott válaszok viszont dermesztőek. A mi oldalunkon meghatározó értelmezésekről viszont a választók többsége azt mondja: ez hamis, ez nem találkozik a hétköznapjaimmal. Úgy látom, a mi világunk egyelőre nem képes a szabadság és az emberi méltóság védelmének alapelvét reális módon összeegyeztetni az élet biztonságának és a magántulajdon védelmének követelményével. Mit ér a szabadság, ha azt jelenti, hogy szabadon elpusztulhatok? Ha szabadon elvehetik azt, ami az enyém? Ha a szabadság eszménye nem kapcsolódik össze a biztonság követelményével, akkor semmit nem ér, és szövegeink üresen fognak kopogni.
A magántulajdon védelme, az egyéni felelősség és az öngondoskodás is fontos liberális alapeszmények, mégis abban vagyok a leginkább szkeptikus: hogy fogja ezt a fordulatot átverni a saját, régi SZDSZ-es holdudvarán? Öreg fát nehéz átültetni.
A Kádár-rendszer ellenzékeként ez a liberális kör volt a meghatározó ellenálló, politikacsináló réteg. Történelmi érdemeik elvitathatatlanok, ők voltak a rendszerváltozás igazi motorja. Azóta jócskán megváltozott a helyzet és a kádári, úgynevezett szakértő értelmiség nehezen találja új helyét és szerepét. Én empátiával nézem ezt a szereptusakodást. Persze igaz, sokan szeretnék vissza azt az időszakot, amikor ők voltak az első számú politikacsinálók, a megmondóemberek. Vannak jó és rossz példák. Helyeslem, ha írnak, beszélnek rólunk, a világról, műveltségük, világlátásuk és világismeretük hozzátesz a közéleti, politikai analízishez. Persze vannak, akik továbbra is napi politikát csinálnának legszívesebben, személyzeti ügyekben adnak megfellebbezhetetlennek tűnő tanácsot. Ezt félreértésnek gondolom.
Beszéljünk a DK és az ön jövőjéről. Mikor kezdi el végre behozni az évtizedes lemaradását a Fidesszel szemben? Mikor lesz a baloldali politikai identitás egyúttal élménykultúra is? Saját szimbólumokkal, ismert személyekkel, közösségi eseményekkel, sok jóarcú fiatallal, bulival…
A fiatalok a politikában többnyire a radikális nézeteket követik. Azzal nem tudok mit kezdeni, hogy az én politikám egy mérsékelt politika és ma a radikális nézetek nem progresszívak, hanem destruktívak. Mi a Demokratikus Koalícióban nem tudjuk és nem akarjuk kiszolgálni a baloldali vagy jobboldali radikalizmus igényét.
Ha csak radikálisan valóságpárti és szélsőségesen gyakorlatorientált lenne, az épp elég forradalmi tettnek számítana a balliberális oldalon.
Ezzel egyetértek. A helyzetleírásban légy radikális, a megoldásban pedig normális, humanista. De amit az élménypolitikáról mondott, annak nagy része erőforrás kérdése. Az élmény vagy eszmei, vagy gyakorlati. Ha eszmei, akkor radikális, de azt mi elutasítjuk. Marad a praktikus élmény, a minőségi együttlét. Mi egy szegény, de egy forint hitel nélkül működő párt vagyunk. Ahhoz, hogy az ország 100 pontján tudj élményt adni, eseményeket rendezni, közélet felé nyitott, de nem direktben pártpolitizáló klubokat szervezni, ehhez százmilliós nagyságrendű pénz kell.
“Ez ma már nem a 2005-ös Gyurcsány, hanem a 2014-es. Az összes előítélettel, a múlt rárakódott igaz és igaztalan terhével. Látom, hogy iszonyatos az ellenszél jobb- és baloldalon egyaránt, de meg fogok vele küzdeni.”
Miért nem dobja be a magánvagyonából, ha tényleg fontos önnek?
Praktikusan azért, mert családunk és tulajdonostársaink 900 embernek adnak munkát a cégeinken keresztül. Ez óriási felelősség, hiszen a vagyon kötelez. Ha többet vennénk ki a cégekből, az veszélyeztetné a cégek működését. Az meg tilos.
Ha megtehetné, többet szánna a pártjára?
A tavalyi év pénzügyi beszámolójából látszik, hogy nagyjából 6 millió forintot adtam a DK-nak. De muszáj normálisnak maradni, egy percig sem szabad azt az érzést kelteni, hogy a párt működésének az a feltétele, hogy a pártelnök hozza be időnként a támogatást. Onnantól a pártelnök nem kritizálható, nem leváltható. Az nem párt onnantól, hanem részvénytársaság, és azt nem szeretném.
A híradókban feltűnő DK-s akciónyugdíjasok elég elszántnak tűnnek, de ilyen imidzzsel vajon lesz-e utánpótlás a fiatalabb korosztályból, és vele jövője a pártjának?
Ha nem cipelném az elmúlt 8 év súlyát, úgy sokkal könnyebb lenne. Ez ma már nem a 2005-ös Gyurcsány, hanem a 2014-es. Az összes előítélettel, a múlt rárakódott igaz és igaztalan terhével. Ezt pokoli lassan lehet megváltoztatni, ha egyáltalán lehetséges. Látom, hogy iszonyatos az ellenszél jobb- és baloldalon egyaránt, de meg fogok, fogunk ezzel küzdeni. Azt gondolom, ha lesz sikeres baloldal, akkor ez a siker arrafelé van, amerre mi keresgetjük. Azt remélem, ha lassabban is, mint szeretnénk, de be fogjuk ezt bizonyítani. Nagyon jó, ha az embert megverik párszor, mert minden vereség kényszerítő erővel teszi fel újra a kérdést: min kell változtatni. Nagyon fontos korrigálni, önreflexívnek lenni. Fontosak az álmok, de az álmoknak muszáj a választók többségét foglalkoztató kérdésekre is választ adniuk. És ne legyen kétsége, képesek is leszünk rá. Így fogjuk legyőzni Orbánt.
