Valahol tudatunk belső bugyraiban Alfred Hitchcock remekül megágyazott a „madártámadástól” való félelmünknek, az utóbbi években pedig egyre többször érkeznek olyan hírek, amelyek alapján mintha valósággá válna a rémmese. Hétfő délután egy tatabányai lakótelepen dolmányos varjak támadtak egy idős nőre, akit kórházba kellett szállítani „a madarak okozta sebek miatt”. A beszámolóból az is kiderül, hogy a Sárberki lakótelep lakóit rendszeresen terrorizálják a dolmányosok, az emberek rettegnek tőlük.
Mi áll a háttérben? Tényleg kórházba juttathat az alig fél kilós madár egy embert? Mit tegyünk varjútámadás esetén és kik azok a médiában vérvarjúként feltűnő állatok?
Ezért támadhat emberre a varjú
A történet ott kezdődik, hogy az utóbbi évtizedekben egyre több varjú költözik városokba, a rendkívül intelligens madarak felismerték és kihasználják az urbánus környezet nyújtotta előnyöket. Kukákat pakolnak ki, csonthéjasokat törnek fel úgy, hogy nagyobb magasságból az aszfaltra ejtik, hangoskodnak, élénk társadalmi életet élnek. És persze itt is költenek.
A dolmányos varjak fiókái az április végétől akár június elejéig tartó időszakban hagyják el a fészket, ezt nevezik fiókaröptetésnek. Az ifjak ekkor tanulnak repülni, ebben az időszakban nagyon kiszolgáltatottak, sokkal inkább rá vannak szorulva szüleik oltalmára, mint a biztonságos fészekben. A dolmányos varjak pedig elhivatott, bátor szülők, tűzön-vízen át védelmezik fiókáikat.
Az ember a legtöbbször nem is látja, hogy pár méterre tőle egy menekülésre képtelen ifjú piheg a bokorban, az öreg madarak viszont életveszélyben érzik, ezért cselekednek. Hangos károgással, rárepülésekkel próbálják kitérésre bírni a ragadozóként azonosított járókelőt, végső esetben a csőrükkel akár a fejére is koppinthatnak. Orbán Zoltán, a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület (MME) szóvivője azonban kérdésünkre megerősítette:
Nem tudjuk, mi történt pontosan Tatabányán, és milyen sérülésekkel szállították a hölgyet kórházba, de egy vérző fejseb már elég ok lehet rá.
Mit tegyünk, ha támad a varjú?
Az MME honlapján közzétett tájékoztató részletes tanácsokat tartalmaz arra, mit tegyünk „madártámadás” esetén. Hasonlóan kell eljárni, mint a nekünk rontó kutyáknál: forduljunk szembe az állattal (ne fussunk el), karunkat széttárva mutassuk magunkat sokkal nagyobbnak és félelmetesebbnek (a kiabálás általában magától jön).
A rámenősebb varjak, szarkák, sirályok esetében nyugodtan használjuk a kezünk ügyében lévő szatyrot, kézitáskát, könnyű hátizsákot, kabátot, esernyőt. Sőt, ha elég bátrak vagyunk, akkor sokat segíthetünk a kevésbé hősies embertársainkon azzal, ha a rossz helyre tévedt (pl. középület bejáratánál vagy a járda mellett a földön üldögélő) varjúfiókát a látótávolságon belül lévő bokros, fás területre visszük.
Ilyenkor az izgatott szülők minket követnek (erre legyünk felkészülve), az addig „megközelíthetetlen” épület és járda pedig ismét használhatóvá válik.
A vérvarjú hátulról támad
Fontos kiemelni, miszerint a konfliktusok túlnyomó többsége mögött a fiókaféltés áll, és nem jut el tettlegességig: a madárnak nem célja, hogy sérülést okozzon, csupán a veszélyes lényt próbálja elriasztani. A baj általában a pánikszerű menekülésből adódik. Van azonban egy másik, ugyancsak varjúfélékre jellemző viselkedésforma, a média által „vérvarjúnak” nevezett jelenség. A kifejezésnek semmi köze a tudományhoz, mégis kifejezi a különbséget a rendszerint ártalmatlan, teljesen természetes fiókavédő, és a szóban forgó abnormális viselkedés között.
Korábban itt írtunk róla részletesen, a lényeg, hogy jószándékú emberek gyakran vesznek magukhoz árvának gondolt varjúfiókákat. Az ilyen madarak minden természetes félelmüket elvesztik az embertől, miközben vadállatok maradnak. Összekötnek minket az élelemmel, és miként szüleiktől, úgy tőlünk is agresszíven követelhetik az élelmet, rászállnak az ember vállára, fejére, csipkedik stb.
Ezekkel a madarakkal felnőttkorukban képtelenség együtt élni, mindent ellopnak, felborogatnak, terrorizálják a családtagokat – természetes viselkedésük alkalmatlanná teszi őket a háziállatként való tartásra. A legtöbb eset az ember nevelte varjú szabadon bocsátásával (vagy szökésével) végződik, és természetesen ezek után sem tartanak az emberektől, hanem nagy vehemenciával követelnek élelmet a járókelőktől. Ez már önmagában ijesztő, ám megesik, hogy egyes madaraknak megtetszik, amint mindenki menekül előlük,
Ők a „vérvarjak”, támadásuk pedig eltér a fiókáját védő szülőkétől. Utóbbi inkább szemből támad, megadja a menekülés lehetőségét, hiszen ő sem szeretne megsérülni, illetve elsősorban nagydarab, dominánsnak tetsző emberekre csap le, elsősorban férfiakra. A „vérvarjú” ezzel szemben inkább hátulról érkezik, a fejet és a nyak környékét célozza: teszi egyrészt szórakozásból, hogy minél nagyobb riadalmat okozzon, illetve mint említettük, ez az élelem kikövetelésének is a módja „varjúnyelven”. Ez a viselkedés inkább a kisebb, gyengébb célpontokra, gyerekekre, nőkre, idősekre irányul.
És a legrosszabb, hogy egy-egy ilyen madártól a többiek is eltanulhatják a természetellenes viselkedést.
