A holokauszt magyar áldozatainak pontos száma nem ismert, a becslések több mint félmillió magyar áldozatról szólnak. És még többen is lehettek volna, ha nincsenek olyanok, akik az üldözöttek megmentésén fáradoznak. E hősök egyike volt Sztehlo Gábor is, aki 1972-ben, halála előtt két évvel kapta meg a Világ Igaza címet. Április 16-án, a holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapján, 17 órától lesz látható a Viasat Historyn a Gyermekek köztársasága című dokumentumfilm, amely a Sztehlo-gyerekek visszaemlékezéseire alapozva mutatja be a lelkész tevékenységét.
Egy szebb világról álmodoztak
Andrási Andor, a Márti és a kettős identitás, a Sztehlo-gyerekek voltunk és a Levelek a túlvilágra című könyv szerzője, 12 évesen, 1945 őszén került a Sztehlo Gábor vezette gyermekotthonba. Mint lapunknak elmesélte,
Sztehlo Gábor egy megbízatást követően, 1944 tavaszán kezdett a zsidó származásúnak minősített gyermekek mentésébe, tevékenységét a Nemzetközi Vöröskereszt úgynevezett B szekciójában folytatta. Törekvései leginkább az októberi nyilas hatalomátvétel, illetve Budapest ostroma idején váltak jelentőssé.
Miután a főváros szovjet kézre került, a gyerekek egy része, akiknek maradtak élő rokonaik, haza tudtak térni. Sokuknak viszont nem volt hová menniük, közben ráadásul még több gyermek, a háború egyéb kárvallottjai, kibombázottak, hadiárvák is csatlakoztak hozzájuk. „Nagyon vegyes volt a társaság összetétele, mindenféle múltú, vallású és korú csoport képviseltette magát” – mondta Andrási Andor a 24.hu-nak. Mint kiemelte: Sztehlo Gábor a gyermekek származásával nem foglalkozott, egyetlen szempont lebegett a szeme előtt: hogy az érintettnek szüksége van-e a segítségre.
Munkáját a kezdetektől egyik háttérintézménye, a Jó Pásztor mozgalom támogatta, amely a háború után is segítette a gyermekotthon megalapítását. A legkisebbek a Napsugárba, a kisiskolás korúak a Zergelakba, a 8-12 éveseket a Fecskefészekbe, a 12 év feletti gyerekek pedig a Farkastanyára kerültek. Utóbbi két helyszínen csak fiúk laktak, a nagyobb lányokat a Leányvárban helyezték el.
„Gaudiopolis szervezése a Farkastanyán indult el, de a gondolat már az ostrom alatt megszületett a Sztehlo Gábor és az őt akkor körülvevő nagyobb fiúk közti beszélgetések alkalmával.
Arról álmodoztak, hogy egyszer majd elmúlik a szörnyűség, és ha együtt maradnának, milyen közösséget alkotnának
– elevenítette fel Andrási Andor. Hozzátette: ekkor már ismert volt a Fiúk városa című film, amelyben egy Flanagan nevű katolikus pap utcagyerekekből hoz létre egy rendezett szervezetet. Ez volt az egyik példa, amelyet Sztehlo Gábor ismert.
Keretet adott az életnek
A gyermekotthont 1945 tavaszán hozták létre, Andrási Andor szerint egyszerre nagyjából 200 gyerek lehetett az intézményben. A szervezet a Weiss családnak köszönhetően zugligeti villákba költözhetett be, a Farkastanyát a Budakeszi út 48. szám alatt álló épületben alakították ki. Mivel Sztehlo Gábor maga is itt lakott, leginkább a Farkastanya lakóival állt közeli kapcsolatban.
„A Jó Pásztor Gyermekotthon e néven 1946 tavaszáig működött, ekkor az evangélikus egyház felszólította Sztehlo Gábort, hogy csak protestáns vallású gyermekeket tartson az intézményben. Ezt nem fogadta el, és kérte az egyházi szolgálattól való felfüggesztését, majd létrehozta a Pax Gyermekotthont” – mondta lapunknak Andrási Andor. Gaudiopolis ennek az intézménynek a keretében, a nagyobb fiúk bevonásával működött.
Hogy a lányok mennyire vettek részt a gyermekköztársaság mindennapjaiban, arról megoszlik a visszaemlékezők véleménye. Andrási Andor szerint a lányok – részben a Leányvár távolsága, részben a későbbi átköltöztetésük miatt – nem csatlakoztak a kezdeményezéshez. Gaudiopolisnak voltak saját törvényei, köztársasági elnöke, miniszterelnöke, kultuszminisztere, sőt pénzneme is. „Azt kell, hogy mondjam, a Farkastanyán meglehetősen komolyan vettük a gyermekköztársaságot.”
Amellett, hogy érdekes játéknak is meg lehetett élni, megadta a mindennapi élet kereteit.
„Kicsit játék is volt, mégis ebben a közösségi szabályrendszerben éltünk” – elevenítette fel Andrási Andor.
A közösség érdekében végzett munka jelentette Gaudiopolis egyik alaptevékenységét. „Rengeteg volt a tennivaló, működött cipész-, szabó- és asztalosműhely, de Sztehlo Gábor a slöjd ötletét is magával hozta Finnországból. Ennek lényege a finom, nagy ügyességet igénylő kézi munka” – mondta Andrási Andor. A gyermekköztársaság lakóit ugyanakkor nem csak a szükség hajtotta: építettek egy futballpályát is, ami a János-hegy oldalában egyáltalán nem volt egyszerű feladat.
Elítélte a megkülönböztetést
A fizikai munka közösséget teremtett, Sztehlo Gábor azonban a szellemi javak elsajátítására is komoly hangsúlyt fektetett. Bár az otthon nem minden tanára rendelkezett pedagógus végzettséggel, rendkívül műveltek voltak, és nagy igyekezettel támogatták a gyerekek fejlődését. A Farkastanyán többek között a Gapo Matyi című humoros faliújsággal alakítottak ki egyedi közeget, de Sztehlo Gábor és a nevelők kapcsolati rendszere is óriási segítséget jelentett. Színházba például rendszeresen el tudtak jutni az intézmény lakói. „Életem más szakaszaiban nem jártam annyit a Nemzeti Színházba, mint akkoriban” – emlékezett vissza Andrási Andor.
Sztehlo Gábor fő filozófiája a krisztusi szeretetparancs volt, a Farkastanya ebédlőjének falán pedig Pál apostol mondása volt olvasható: „A szeretet soha el nem fogy”. Vasárnaponként ugyan tartott istentiszteletet, de a gyermekeket semmiféle módon nem kényszerítették a jelenlétre. Sőt, Andrási Andor szerint határozottan ügyeltek arra, hogy amennyiben valaki más hitű volt, az gyakorolhassa vallását.
Az volt a felfogása, hogy mindenki személyiségét egyformán tisztelni kell, és nincs helye semmilyen alapú diszkriminációnak
– mondta Andrási Andor. Ez a hozzáállás a gyerekek között nem gyökeresedett meg egykönnyen, hiszen saját családi környezetükben gyakran teljesen mást éltek meg korábban. Kezdetben akadtak is származás alapú konfliktusok, ezeket viszont idővel sikerült felszámolni, és mind elfogadták, hogy egy másfajta világot kell felépíteniük, mint amilyen a pusztítás éveihez vezetett.
A gyermekköztársaságból több olyan személy is kikerült, aki utóbb komoly értelmiségi pályát járt be – érdemes Orbán Ottó, Sárközi Mátyás, Keveházi László, Horváth Ádám vagy Szilágyi János nevét megemlíteni. Andrási Andor szerint Gaudiopolis egy közösségteremtő műhely volt, időszakosan akadtak olyanok is, akiket szüleik kifejezetten azzal a szándékkal küldtek be, hogy megismerhessék a gazdag hátterű és demokratikus szellemiségű környezetet. A gyermekotthonban töltött napokat természetesen nagyon vegyesen élték meg a bent lakók – van, aki nem is szívesen emlékszik vissza a háborút követő, egyébként szomorú évekre.
Andrási Andor úgy véli, az egyház hierarchikus rendjébe kevéssé fért bele az intézményre jellemző újítás. „Sztehlo Gábor egyébként sem volt az az alkalmazkodó típus, mindenről megvolt saját, sokszor markáns véleménye” – nyilatkozta a 24.hu-nak.
Bár az államosításokkor felajánlották Sztehlo Gábornak, hogy vezesse tovább az intézményt, ő nem élt a lehetőséggel – Andrási Andor szerint azért, mert tudta: a korábbi keretek között, kellő szabadsággal nem működhet tovább a rendszer. Gaudiopolis végül 1950-ben, ötévnyi működés után szűnt meg.
Életben kell tartani a szellemiségét
A Pax Gyermekotthonban életre szóló kapcsolatok alakultak ki, sokan még a későbbi években is érintkeztek egymással, illetve Sztehlo Gáborral. 1956 az egész magyar társadalomhoz hasonlóan az egykori gyerekek közösségét is szétzilálta, többen külföldre menekültek. Az emigrációból aztán sokan felkeresték a lelkészt, aki egy betegséget követően kényszerűségből rekedt Svájcban. Akadt olyan is, akit egyenesen Sztehlo Gábor esketett össze.
A gyakran véletlenszerű érintkezések, kisebb összejövetelek ellenére szervezett módon sokáig mégsem jártak össze. A forradalom, valamint a néhai lakók saját családi életének beindulása miatt egy időre meg is lazultak a korábbi kapcsolatok. Ezen a téren a változás az 1980-as években indult meg, amikor Bozóky Éva elkezdte feldolgozni Sztehlo Gábor visszaemlékezéseit. Utóbb Szántó Erika filmrendező érdeklődését is felkeltette a téma, és felhívásban kezdte el keresni azokat, akik kapcsolatban álltak a lelkésszel.
A folyamat ismét közelebb hozta egymáshoz a társaság tagjait, a közösség összegyűjtéséhez Koren Emil, Sztehlo Gábor egykori lelkésztársa, illetve felesége is nagyban hozzájárult. Andrási Andor is ily módon szerzett tudomást a szerveződésről, melynek köszönhetően az 1980-as évek végén megkezdődtek a rendszeres találkozók.
Az egyik ilyen összejövetelen Preisich Gábor egykori budapesti főépítész – aki a háború alatt bujkálva maga is segítette Sztehlo Gábor munkáját – felvetette egy alapítvány ötletét. E gondolatból jött létre hét alapítóval a Sztehlo Gábor Gyermek- és Ifjúságsegítő Alapítvány, amelynek célja Sztehlo Gábor örökségének megőrzése. „Kezdetben főként életkezdő, állami gondozásból kikerült fiataloknak próbáltunk segíteni, ekkor még az anyagi lehetőségeink is jobbak voltak.”
A jelenlegi megfogalmazás alapján kifejezetten kicsi alapítványunk céljai közé tartozik az állami gondozásban élő fiatalok képzésének támogatása, valamint Sztehlo Gábor szellemiségének ébren tartása, gondolatainak terjesztése is
– tette hozzá Andrási Andor, aki jelenleg is szervezi a kapcsolatokat a társaság megmaradt tagjaival.
Az alapítvány minden évben találkozót is szervez, a tavalyi volt az első, amely – a világjárvány miatt – elmaradt. Időnként még újabb emberek is felbukkannak, akik így vagy úgy, de érintkezésben voltak Sztehlo Gáborral. „Ennek a fajta együvé tartozásnak az eredménye a Sztehlo-gyerekek voltunk kötet is” – tette hozzá.
Minden rossz szelíden kezdődik
„Azt hiszem, hogy 2021-ben Sztehlo Gábor legfontosabb üzenete mindenekelőtt az alábbi: éljünk diszkrimináció nélkül, és segítsünk annak, aki igényli. Ha körülnézünk a világban, sok meghatározó erő egyáltalán nem ebbe az irányba mozog” – mondta Andrási Andor.
A Sztehlo-gyerek úgy látja, hogy az a gyűlöletspirál, amely többek között a holokauszthoz vezetett, nagyon könnyen beindulhat. Véleménye szerint ezek a folyamatok mélységesen elítélendők, és nem felelnek meg Sztehlo Gábor világnézetének, ahogy nem felelne meg a szemléletének a zsidózás, a migránsozás vagy bármely hasonló megkülönböztetés sem.
„A második világháborútól és annak tanulságaitól távolodva egyre erősödnek a veszélyes hangok. Azoknak a generációknak, amelyek nem élték át a világháborút, a távolból is le kellene vonniuk a tanulságot.”
Ahogy a társam, az Auschwitz-túlélő Fahidi Éva szokta mondani: »Minden rossz valamilyen szelíd dologgal kezdődik«.
„Ez lehet egy kis megkülönböztetés, egy rossz szó, aztán a szavak előbb-utóbb, ahogy az a Harmadik Birodalomban meg is történt, emberek elpusztításához vezethetnek. Ezt a fajta gyűlöletspirált el kell valahol és valahogyan vágni. A legfontosabb és a legjobb az, ha el sem kezdődik. Ezt üzeni nekünk Sztehlo Gábor, akinek a mai világban, sajnos, ismét lenne tennivalója.”
