Miután a Szittyaországból kiözönlő hun-magyarok döntő vereséget mértek a rómaiakra, elfoglalták Pannónia földjét, és megválasztották királyuknak Attilát. Haragos szemű, hivalkodó járású, széles mellű és módfelett szerelmes természetű férfi volt, magát a magyarok királyának, a földkerekség rémének, Isten ostorának neveztette. Nem volt túlzás.
Innen folytatjuk történetünket félretéve a történettudományt, továbbra is a magyar krónikás hagyomány alapján írunk őstörténetünkről úgy, ahogy azt elődeink ránk hagyták, ahogy ők hitték és tudták. Válogatásunk önkényes, a teljesség igényére sem törekszik, csupán mesélünk.
Strassburg, az utak városa
Kevéssel a rómaiak számára végzetes Cezumóri csata után Attila király fényes ünnepséget tartott, ahol megjelent korábbi ellenfele, Veronai Detre, Itália ura is. Kettős céllal érkezett. Egyrészt a német fejdelmekkel együtt „teljes tiszteletet és engedelmességet fogadott” Attilának, másrészt rábeszélte, hogy indítson személyesen hadjáratot nyugati tájak ellen. A király vágyott a dicsőségre, hajlott hát a szóra: nyomban hadba szólította seregét, és elindult Sicambriából.
A Képes Krónika szerint először Illíriába rontott, majd Konstanznál a Rajnán áthaladva, Bázelnél leverte az ellenálló Zsigmond királyt. A Rajna mentén tovább haladva ostrom alá vette Argentina (Strassburg) városát, amelyet addig egy római császár sem tudott megvívni. Átadjuk a szót a krónikásnak és megtudjuk, miért nevezzük a települést máig Strassburgnak:
…maga Attila megvívta, falait több helyen lerontotta, hogy bárki szabadon, nehézség nélkül bemehetett oda, s keményen megparancsolta, hogy ezt a falat az ő életében fel ne építsék, s hogy ezt a várost ne Argentinának, hanem Strassburgnak nevezzék ama sok útról, melyeket ő a falon nyitott.
E világon még nem volt oly rettentő csata
Fél tucat várost rombolt földig, míg a Rhone mentén Catalaunumba ért. Innen harcosainak egyharmadát a Sevillában székelő Miramammona szultán ellen küldte. Bár a szultán a hunok érkeztének hírére meg sem állt Marokkóig, mégsem volt jó ötlet a sereg megosztása.
Aetius római patrícius és tíz nyugati király egyesített serege ugyanis megragadta az alkalmat és váratlanul a hunokra tört Catalaunumnál. Attila hiába próbálta húzni az időt, míg katonái visszaérnek, az összecsapást odázhatta el. Hajnaltól éjszakáig folyt a vérontás, amelynél a Képes Krónika szerint pusztítóbbat nem látott még a világ:
A két sereg közt csak oly aprócska folyó kanyargott, hogy a víz még a beléhajított hajszálát is csak alig sodorhatta tovább; miután azonban ott megütköztek, emberek és állatok véréből oly óriási áradás támadt, hogy magával ragadta a szekeret kocsisával együtt, elsodort fegyvereseket, s a rohanó áradat nagy öldöklést művelt mindkét seregben. A régiek nem emlékeznek e világon még egy olyan rettentő és nagy csatára, melyet egy napon és egy helyen vívtak, mint az a csata, mely a nyugati királyok és Attila közt folyt le a catalaunumi mezőn.
A győzelem és Hispánia
A gót Athalarik király halála után a nyugatiak mind futásban kerestek menedéket, így végül a hunoké lett a győzelem. Több volt ez, mint egy nyertes csata:
A sereg azon része viszont, amely mint emlékszünk Miramammona ellen ment és nem ért vissza időben a csatára, annyira rettegett az uralkodó haragjától, hogy Attila életében már nem is mert hazatérni. Ott maradtak hát Katalóniában – csak maguk a hunok hatvanötezren voltak, nem szólva az idegen népekről –, kapitányokat választottak maguk közül, akiket a maguk nyelvén spánoknak neveztek: róluk kapta nevét azután egész Hispánia.
Illusztráció: Wikipedia
