A Peer J tudományos szaklap 2018. május 10-én 14 órakor közli a gerecsei őskrokodil leírását tartalmazó tanulmányt, vagyis ettől a perctől mondhatjuk el hivatalosan, hogy a tudomány újabb, Magyarországról származó őshüllővel gyarapodott. Ez a Magyarosuchus fitosi, egy 180 millió évvel ezelőtt élt, csaknem öt méteres testhosszúságú, nyílt vízi életmódhoz alkalmazkodott ősi krokodil.
A tengert választották
Az első csontokra és fogakra 1996 nyarán bukkantak a Gerecsében, a Pisznice-hegy oldalában húzódó egyik kőfejtő 180 millió éves, vörös gumós mészkőrétegeiben, majd újabb és újabb csontelemek kerültek elő ugyanabból az állatból, míg végül kirajzolódott a krokodil részleges – körülbelül 30-40 százalékban megőrződött – csontváza.
Az előzetes vizsgálatok után végül 2017-ben kezdődött az anyag részletes, tudományos feldolgozása Ősi Attila és Galácz András az ELTE Őslénytani Tanszék, Mark T. Young az Edinburgh-i Egyetem és Rabi Márton, a Martin Luther Egyetem (Halle, Németország) részvételével.
A páncélzat, a medencecsont, az alsó álkapocs és a fogak morfológiai jegyei alapján egy eddig ismeretlen fajról van szó. A krokodilok azon nagyon korai csoportjához tartozott, amely a rend megjelenését követően nem sokkal már nyílt tengeri életmódra váltott
– mondja a 24.hu-nak Ősi Attila paleontológus, az ELTE Őslénytani Tanszékének docense, a bakonyi dinoszaurusz-lelőhelyet feltáró Magyar Dinoszaurusz-kutató Expedíció vezetője.
Félig vízi, félig szárazföldi
Ahogy már említettük, az állat testhossza csaknem elérte az öt métert, koponyája kissé megnyúlt, erős hasi és hátpáncélt viselt, farka végén pedig alacsony, de az úszást nagyban segítő farokúszója lehetett. Amellett, hogy eddig ismeretlen fajról van szó, maradványai arra is következtetni engednek, hogy a krokodilok első tengeri életmódhoz való alkalmazkodása mozaikos volt.
Bizonyos testtájak, mint a farokúszó és a megnyúlt koponya már az úszó életmódhoz alkalmazkodást tükrözik, miközben megmaradt néhány, a szárazföldi ősökre jellemző tulajdonságuk: járásra alkalmas végtagok, masszív páncélzat.
Csoda, hogy fennmaradt
A „magyar krokodilt” emellett megtalálásának helye is teljesen egyedivé teszi. A Gerecse, de az egész Dunántúli-középhegység 180 millió éve a két gigantikus földrész, Laurázsia és Gondwana között hullámzó Tethys-óceánban helyezkedett el, szubtrópusi éghajlaton, hozzávetőlegesen a mai Ráktérítő magasságában. Ennek a környezetnek volt egyik csúcsragadozója a Magyarosuchus fitosi.
A tengerben elpusztult, lesüllyedt mészvázas élőlényekből jött létre az úgynevezett „gerecsei vörösmárvány”, más néven „piszkei márvány”, melynek bizonyos rétegei puhábbak, agyagosabbak, ahogy a csontokat tartalmazó kisgerecsei márga is.
Ezek a vörös színű, jura korú kőzetek nagyon lassan halmozódtak fel, vastagságuk ezer évenként alig 1-2 centiméterrel nőtt. Rengeteg mészvázú lábasfejű állat, például ammonitesz fosszíliáit is megőrizték ezek a gerecsei kőzetek, szerte Budapesten találkozhatunk velük a házakat, rakpartot építő kövekben. Ilyen nagy méretű gerincesek csontjai viszont elképesztő ritkán maradtak meg ebben a kőzetben.
Logikus:
A lassú lerakódás miatt az elpusztult és lesüllyedt tetemek akár évszázadokig, évezredekig érintkezésben maradtak a sós vízzel, ami miatt a csontfelszínek szinte feloldódtak. Tudjuk, hogy kellett, hogy éljenek itt halak és más tengeri hüllők is, ám maradványaik nagyon ritkán kerülnek elő
– magyarázza a szakember.
A gerecsei krokodil nemcsak átvészelte az évmilliókat, de a leletegyüttes gyakorlatilag egy kupacban heverve maradt meg. Óriási szerencse.
