Csernobil kutyái máig visszasírják az embereket

A csernobili atomkatasztrófa méretei és következményei között eltörpül, mégis megható, érdekes, sőt tanulságos történet a kutyáké. Amikor a lakosokat ’86-ban evakuálták, a kutyáknak maradniuk kellett. A szájhagyomány és a szemtanúk visszaemlékezése őrizte meg, ahogy a katonák erővel tartották vissza a gazdájuk után a buszra igyekvő síró, vonyító állatokat, szerencsétlenek rohantak a járművek után kilométereken keresztül.

Csernobil kutyái

Az emberek szíve majd’ megszakadt, üzeneteket hagytak ajtóikra ragasztva, mint például:

Ne öljétek meg a mi Zulkánkat! Nagyon jó kutya!

Hiába, a hátrahagyott ebeket felkutatták és levadászták – ez volt kiadva, ott és akkor nyilvánvalóan ez tűnt az egyetlen járható útnak. Ám nem sikerült mindegyiket megölni, a túlélők pedig mára, több mint 30 év után egy becslések szerint 300 fős populációt alkotnak a 2600 négyzetkilométeres tiltott zónán belül.

A The Guardian helyszíni riportjából az is kiderül, hogy a turisták látogatásainak köszönhetően nem idegenedtek el az embertől, az idegenvezetőkkel játszanak is. Sőt arra is rájöttek, hogy a zóna határán álló létesítményekből élelemhez jutnak.

Igaz, talán a még mindig jelentős radioaktív sugárzás miatt is hat évnél nem élnek tovább, és időnként a farkasok is elkapnak közülük egyet-egyet, Csernobil kutyái mégis gyarapodó, stabil populációt hoztak létre.

800 millió kutya „vadon”

A cikk már csak műfajából adódóan sem ás mélyebbre a jelenség kapcsán, pedig vannak érdekes kérdések. Mihez kezdenek magukkal a kutyák ember nélkül? Meddig maradnak meg „belül” is kutyának gazdik hiányában, és vajon hol helyezkednek el a táplálékláncban a magukra hagyott ebek?

Kérdéseinkkel Dr. Pongrácz Péter etológust, az ELTE Etológia Tanszék docensét kerestük meg.

Szögezzük le az elején: a válaszok csak jól megalapozott hipotézisek lehetnek, mert állatvédelmi okból szerencsére nem szabad kutyákat kutatási célból, mesterségesen magukra hagyni, elvadítani. Mi lenne velük a kísérlet után? A csernobili terület sem ilyen, ott is megvan a minimális kapcsolat az emberrel, ami okán száz év múlva is kutyaként fognak viselkedni az emberrel szemben.

Teoretikusan tehát a magukra hagyott kutyák viselkedését a kóbor, ember által soha nem birtokolt, úgynevezett pária kutyák megfigyelése alapján modellezhetjük. A szakember hihetetlen arányt említ:

Becslések szerint a világon egymilliárd kutya él, ezek négyötöde, vagyis 800 millió állat gazdátlan, úgynevezett pária kutya. Főként az olyan meleg éghajlatú területeken nagyon magas a számuk, mint Afrika, India, Dél-Amerika. Soha nem nevelte őket ember, de települések környékén élnek, az állandóan újratermelődő szemétből, a nekik dobált falatokból tartják fenn magukat.

Mihez kezdenek magukkal?

Józan paraszti ésszel azt gondolnánk, falkába szerveződnek, sikeres vadászokká válnak és uralják területüket. Nem. Nagyon ritkán élnek ugyan magányosan, ám a farkas- vagy az afrikai hiénakutyafalkák csoportszervezettségét soha nem érik el. A kutyák nem igazán kooperálnak sem élelemszerzés, sem utódnevelés terén.

A kölykök gondja egyedül az anyára hárul, ami a háziasított kutya egészen egyedi tulajdonsága a kutyafélék között:

minden más fajnál vagy mindkét szülő, vagy az egész csapat részt vesz az éppen kölykező vagy a domináns pár utódainak etetésében, őrzésében, nevelésében.

Mivel a szemétből jutnak táplálékhoz, nem kellenek többen a zsákmány megszerzéséhez, sőt ezen a téren erős vetélkedés zajlik köztük. Azért bizonyos fokig megmaradnak társas élőlénynek: adott területen az egyedek ismerik és tolerálják egymást, rangsort is kialakítanak, illetve közös erővel lépnek fel a betolakodók ellen.

Néhány állat között kialakulhat erősebb kötelék, ők együtt mozognak, alszanak, védik és segítik egymást, de ha a falka fogalmáról a farkasok szerveződésére gondolunk, ilyesmi a kutyáknál nem létezik

– summázza Pongrácz Péter.

Elvadulnak, de nem úgy

Ha egy gazdás, azaz emberhez szocializálódott kutyát kiragadunk a vadonba, ő egész életében ácsingózni fog utánunk. Bármikor élete során, ha újra emberrel hozza össze a sors felveszi vele a kapcsolatot, csatlakozik és kötődik hozzá, nem fél és nem agresszív.

A kulcs életének első három hónapja. Ha ez alatt az eb nem találkozik semmiféle emberi ingerrel, behatással, akkor vadállat lesz belőle: elkerül, menekül, és ha nincs más út, támad.

Maga az egyed elvadul, de attól még domesztikált fajról beszélhetünk, ami nagyon fontos különbség. Gyakorlatilag bármilyen vadállatot meg tudunk szelídíteni, de akármennyire kezessé is válik, kölykével elölről kell kezdeni a munkát. A farkast például legkésőbb 4-5 napos korában el kell választani a többi farkastól, majd hónapokon át szinte napi 24 órás emberi kontaktusban nevelni ahhoz, hogy sikerüljön egy teljesen szelíd egyedhez jutni.

Viszont amennyiben egy elvadult kutya – legyen szó akár sokadik, teljesen vadon élő generációról – kicsinye ember mellé kerül, szinte „magától” ugyanolyan lesz, mint ha mi sem történt volna. Sőt, az is elég, ha csak az anya „hordja be” az esetleg elzárt alomba a szagunkat akár testén, akár különböző játékokon, és máris elindul a szocializáció: már úgy bújik elő a vacokból, hogy barátként üdvözöl.

Ahogy az etológus fogalmaz:

A domesztikált állat alkalmas marad a szocializációra. Nem születik szelídnek, de elő van készítve rá, hogy megszelídítsük.

Ebből adódóan, bár csak elméletben beszélhetünk róla, a kutya soha nem lesz a szó klasszikus értelmében vett vadállat. Tudatos szelekcióval Pongrácz Péter szerint 5-8 generáció alatt látványos eredményeket érhetnénk el a „vadítás” terén, de a vadságra szelektálás nélkül minden maradna a régiben.

Az emberhez való alkalmazkodás, a gyors és könnyű szocializációért felelős génvariációk a vadonban teljesen neutrálisak, semmi nem indokolja eltűnésüket – természetes úton ugyanis leginkább csak a direktben rossz, káros génvariánsok kopnak ki.

Hatékony formát öltenének

Végezetül pedig tényleg csak elméletben: mi lenne, ha egyik pillanatról a másikra eltűnne az emberiség? A kutyák nagy bajban lennének. Fennmaradásuk az emberen múlik, és nemcsak a házi kedvenceké, hanem a belevaló, szívós és önálló pária kutyáké is: ők is a mi szemetünket eszik.

Az ebek 98 százaléka nagyon rövid időn belül elpusztulna, egyszerűen éhen halna. A túl kicsi, túl nagy, turcsi orrú, aránytalan, kopasz fajták mind eltűnnének, a maradékból a természet egy olcsó, de hatékony dizájnt hozna létre:

A szó klasszikus értelmében vett vad kutyát arányos testalkatú, inkább rövidebb szőrű, hosszú orrú, 12-15 kilósnak lehet elképzelni. Ez a méret kevesebb tápanyagot igényel, a testalkat pedig hatékony vadászatot tesz lehetővé

– megy bele a játékba Pongrácz Péter, de megjegyzi: már ha képesek lennének annyira feltalálni magukat, hogy megtanuljanak vadászni.

Mezopredátor

Ahogy fent már írtuk, a farkashoz hasonló csapatmunkát és megosztott utódgondozást továbbra sem várhatnánk el tőlük, arra lettek szelektálva, hogy az emberrel működjenek együtt, ne egymással. De ettől még lehetnének sikeresek. Kérdés, hogy milyen ökológiai fülkébe tudnának beilleszkedni, ez nagyban múlik adott éghajlattól, a fellelhető tápláléktól és a többi ragadozótól.

Az etológus a szaknyelven mezopredátornak nevezett kategóriába sorolná őket, ami közepes ragadozót jelent. A rókánál erősebb, a farkasnál gyengébb, előbbire veszélyt, utóbbinak táplálékot jelentő helyzetbe.

Kiemelt képünkön kóbor kutyák láthatók Csernobilban

Fotó: Sergei Supinsky / AFP