Mit kívánt a magyar nemzet 1956. október 23-án? Ugyanazt, mint előtte is ötszáz évig: szabadságot, önrendelkezést és emberhez méltó színvonalon élhető életet. Egyik sem volt meg, a békésnek indult tüntetés szinte törvényszerűen torkollt vérontásba már aznap a rádió székházánál.
Az ellenfél pedig ezúttal nem profi katonaság, hanem mindenféle szedett-vedett felkelő népség volt, amely nagyon is eredményesen küzdött. Meglepő? A választ a Történelmi Animációs Egyesület legújabb filmje adja meg, ami 1956 katonai történetére, a hadászati részletekre koncentrál:
Gerillának lenni
Ma már a magyarok többsége valószínűleg nem tudna megtölteni és elsütni egy puskát sem, nemhogy géppuskákról, gránátokról, ágyúkról beszéljünk. Akkoriban azonban a 30-40 feletti nemzedék megjárta a világháborút, fegyveres kiképzésük a szocialista blokkban is komolyan folytatódott.
Stratégiai lépésekre akkor és ott nyilvánvalóan csak szervezett katonaság lett volna képes – honvédségünkben fel is merült egy Budapest körüli körkörös védelem megszervezése, de a tervet hamar negligálták.
Maradtak az „egyedi megoldások”, amiben viszont a pesti srácok hatalmasat alkottak:
Terepismeretüket és kreativitásukat kihasználva szinte ösztönösen követték a ma is alkalmazott, klasszikusnak nevezhető gerilla harcmodort
– mondja a 24.hu-nak Baltavári Tamás történész, a Történelmi Animációs Egyesület elnöke.
Minden mindegy
Ismerték a terepet, az átjárókat, tudták, merről merre és meddig lehet menni, így használtak palacsintasütőket ál-tankcsapdának, és intéztek valós, sikeres támadásokat páncélosok ellen. Néhány helyszín adta magát, mint a kiválóan védhető Corvin köz, de az esetek többségében a szabadságharcosok akciói rögtönzésen alapultak.
Abban a helyzetben képtelenség volt nagy budapesti stratégiában gondolkodni, mindenki ott és akkor vette fel a kesztyűt, ahol és amikor lehetőség volt rá. Itt érhetjük tetten a jelenséget, hogy az értelmiség bátran kiment tüntetni, de fegyvert már nem fogott.
Ez – néhány kivétellel – tényleg azokra maradt, akik a „minden mindegy” érzéssel álltak a harctéren: a VIII., IX, kerület és a dél-pesti területek munkásai. Ők adták a legtöbb hősi halottat, és közülük került ki a megtorlás legtöbb áldozata. Titkolni való arculcsapásként a továbbra is munkás-paraszt hatalmat hirdető kádári kormánynak, utólag pedig örök mementóként a diktatúrák természetrajzához.
