Kár volt Szent Istvánt megtámadni

Az augsburgi csata után egyértelművé vált, hogy a nyugati szomszéd I. Ottó trónra lépésével megerősödött, egységessé vált, a Magyar Nagyfejedelemség megszüntette hadjáratait abba az irányba. Itthon is változások történtek, aki ismeri az István, a király című rockoperát tudja jól, a főhatalmat “ősi jog szerint” Árpád legidősebb férfi leszármazottja viselte.

Taksonyt nagyfejedelmet mégis fia, Géza követte: nem tudjuk, hogy és milyen áron érték ezt el, de erős külső és belső szövetségesek nélkül nyilvánvalóan nem ment volna. Ezért feltételezhetjük, hogy már ekkor megindult a német kapcsolatok fejlesztése, ami Szent István házasságával érte el akkori tetőpontját.

Gizella királyné a későbbi német-római császár, II. Henrik testvére volt, a német uralkodóház gyakorlatilag legértékesebb tagját küldte a magyar udvarba. Ő maga volt a biztosíték a két állam jó kapcsolatára és István trónjának sérthetetlenségére – itt írtunk róla bővebben.

A császár szemet vetett Magyarországra

Tudjuk, hogy a német szomszéd mindent meg is tett első királyunk sikerének, a keresztény állam és kultúra megerősödésének érdekében. Egészen 1024-ig, amikor minden egy csapásra megváltozott.

Meghalt II. Henrik, Gizella bátyja, István sógora, ezzel kihalt a Szász-dinasztia, a Német-Római Birodalom élére pedig II. Konrád került a Száli-házból.

Ő pedig inkább az erőszak híve volt, fegyverrel akarta megvalósítani az egyetemes keresztény császárság eszményét.

Megbuktatta a Velencét vezető Orseolókat, megtámadta a cseheket majd a lengyeleket – idő kérdése volt, mikor akarja “hűbéri jogait” a Magyar Királyságra is kiterjeszteni. A támadást több éves feszült viszony előzte meg, a casus bellit valószínűleg határvillongások szolgáltatták.

Kicsinálták saját magukat

A nyugati magyar gyepű a németek által vitatott területnek számított, ahol a bajor herceg nagyarányú telepítésbe fogott. A jövevények elűzték a magyar birtokosokat, ezt meg nyilván ők nem hagyhatták: portyák indultak német területre. A császár ezen felháborodott, és 1030-ban haddal indult Magyarország ellen. Az viszont tény, a magyar és a német források is azt írják, a háborút Konrád provokálta ki.

A birodalmi sereg 1030. június 11-én lépett a Magyar Királyság területére, a Dunántúlon haladt a Rába felé, miközben Konrád hűbérese, a cseh fejedelem fia a Duna másik partján haladva elfoglalta Pozsonyt.

István a felégetett föld taktikáját alkalmazva hátrált, engedte őket mind előrébb. A németek már Győrig jutva kimerültek, míg átszenvedték magukat az erdős, mocsaras területen, de a folytatás sem volt könnyebb.

A Duna mentén haladva, pontosabban vánszorogva Esztergom alá már egy szétzilált, züllött, éhező hadsereg érkezett. Ekkor döntött úgy Konrád, hogy elég volt, csata nélkül feladja a hadjáratot és sarkon fordult.

Katonaság nélkül ment haza

Ekkor léptek színre a magyar harcosok, szűnni nem akaró rajtaütésekkel ütötték, verték, gyilkolták a menekülő ellenséget. A fényes császári hadnak csak a roncsai tértek haza, az Altaichi Évkönyv szűkszavú beszámolója:

Magyarországról katonaság nélkül és minden eredmény nélkül tért vissza [II. Konrád] azért, mert a sereget az éhínség gyötörte; a magyarok Bécset is elfoglalták.

Igen, a magyarok nem álltak meg a határnál, betörtek német területre egészen addig, míg Henrik bajor herceg, Konrád fia közbe nem lépett: a Lajta és a Fischa között húzódó terület átengedésével békét nyert Istvántól. Nem túl nagy terület, de a győzelem jelentősége hatalmas volt: a Magyar Királyság a térségben egyedülálló módon meg tudta őrizni önállóságát. Konrád többé nem is próbálkozott Szent István államával.

Isten hírnöke megtévesztette az ellenséget

Érdekes, ahogy Hartvik püspök, Szent István legendájának szerzője megemlékezik a német támadásról. Ő is a német “agressziót” emeli ki, a döntő csata nélküli győzelmet pedig egyértelműen isteni közbelépésnek tekint, amiért Szent István kedves volt az Úr szemében. Konrád tehát:

… a béke nyugalmát megtörve, egész Németország csapatait egyesítve ellenségként próbált rátörni Pannónia határaira. Tanácsot tartott ellene a király a püspökökkel és a főemberekkel, s a haza védelmére egész Magyarország fegyvereseit összevonta.

Előbb azonban Szűz Máriához fordult:

Ha kedved telik benne, világnak úrnője, hogy örökséged e részét ellenség pusztítsa, s a kereszténység zsenge ültetvényét irtsa, kérve kérlek, ne róják fel az én renyheségemnek, hanem inkább akaratod rendelésének. Ha a pásztor bűnös, érdem szerint ő maga lakoljon, kérlek, ártatlan juhokat dühöd ne sújtson.

Ezek után seregével megindult az ellenség fogadására. Ezekben a percekben viszont a német tábor minden egyes vezérénél küldönc jelentkezett, és átadta a császár parancsát: visszavonulni! A hátrálást meglátva István földre borulva adott hálát, Konrád pedig zavartan kérdezte a parancsnokokat, mi történt. Először dühbe gurult, hiszen ő ilyen értelmű utasítást sem hírnökök útján, sem másképp nem küldött senkinek! Aztán rájött, mi történt:

Vezéreit Isten küldötte látogatta meg a hamis paranccsal. Isten akaratával pedig nem mert szembeszállni, folytatta a visszavonulást, és a későbbekben is tartózkodott Magyarország megtámadásától, mert

“visszatartotta az Örök Bíró félelme”.