A jég alatt bujkáló alakzatok ötször nagyobbak, mint a skandináviai és észak-amerikai rokonformációk. A szakértők úgy vélik, ezek a képződmények hozzájárulhatnak a helyi jég elvékonyodásához, ugyanis folyamatosan koptatják a jégpáncél alját.
Mivel az északi félgömbön található alakzatokról az utolsó jégkorszak után eltűnt a jég, a kutatók képesek tanulmányozni ezen formációkat. Így derült fény arra is, hogy a képződmények bizonyos esetekben méterekkel a felszín alatt is kialakulhatnak.
A Skandináv-hegység jellegzetes külsejét az utolsó jégkorszak alatt megjelent hatalmas jégpáncél formálta, amely nem csak a félszigetet, de Észak-Európa jelentős részét is befedte. Az összefüggő jégtömeg nagyjából 6,6 millió négyzetkilométernyi területet fedett be.
A nagyjából 3 kilométer vastag jégtakaró alatt különböző típusú képződmények alakultak ki, melyek évezredeken át hatással voltak a helyi víz körforgására. Ilyen alakzatok az úgynevezett ózok, vagy eskerek is, melyek felhalmozódással jöttek létre. A jég visszahúzódásának köszönhetően ezek a képződmények később a felszínre kerültek.
A tudósok egy ideje már sejtik, hogy hasonló formációknak a ma létező jégpáncélok alatt is kell lenniük. Azonban sem a Brüsszeli Szabadegyetem, sem a Bajor Tudományos Akadémia kutatói nem készültek fel arra, amit végül vizsgálatuk során találtak.
Felgyorsítják az olvadást
A szakértők épp a Roi Baudouin-selfjég egyes szubglaciális területein végeztek méréseket, amikor a formációk nyomára bukkantak. A tudósok műholdas képalkotó eszközzel, illetve földi és légi radarral elemezték a régiót, így azonosították a jelek visszaverődését mélyen a jég alatt.
A jelek olyan gerinc formájú, óriási kiemelkedésekre utaltak, melyek sokban hasonlítanak a skandináviai eskerekre, igaz, jóval nagyobbak. A szakértők ezek után alaposan megvizsgálták a helyi szubglaciális járatokat, melyek a jég alatt alakulnak ki, és az olvadékvizet terelik az óceán felé.
A csapat felfedezte, hogy ezek a csatornák az óceán felé egyre szélesednek. A kutatók arra jutottak, hogy az ózok ezen szélesedésből adódó üledéklerakódás miatt nőttek ilyen magasra. A tágulás miatt ugyanis az olvadékvíz folyása jelentősen lelassul, így jóval több hordalékot tud lerakni. A szakértők szerint ez a ma látható eskerek jellegzetesen hosszúkás formájára is magyarázatot adhat.
Ahogy a helyi jég halad, időnként súrlódik a viszonylag éles ózokkal. Így olyan csatornák alakulnak ki a jégpáncélban, melyek akkor is megmaradnak, amikor a jéglemez már elvándorolt a szárazföld felől és elérte az óceánt. A folyamat miatt a koptatott jég nagyjából fele olyan vékonnyá válik, mint a közelében található érintetlen jég. Ezen gyengébb pontokon a melegebb víz miatt pedig jelentősen felgyorsul az olvadás.
Mivel az Antarktiszon jelenleg nem túl rózsás a helyzet – az élővilágot tönkretesszük, a Larsen C-selfjég folyamatosan pusztul, a kontinens jégtakarója pedig hatalmas folyamokban olvad – kiemelten fontos a helyi jeget érő hatások megismerése.
Bár a földrész jegének elvékonyodása ellen nem tehetünk semmit, a tényezők azonosításával talán megjósolhatjuk, hogy mi vár az Antarktiszra.
