Az emberiség egyik legnagyobb bűntette volt, mégis a Nagaszakira és Hirosimára ledobott két atombomba nagyban hozzájárult, hogy a következő évtizedekben a világ elkerülte az atomháborút. Bárhogy acsarkodott is egymásra a két szuperhatalom, volt bennük felelősség, és nem tették meg az utolsó lépést.
1962. október 14-t ma a kubai rakétaválság első napjaként ismerjük, de tényleg egy hajszálon múlt, hogy nem a harmadik világháború kitöréseként írnak róla a történelem könyvek. Már ha maradt volna valaki, aki lejegyzi…
Az USA Akhilles-sarka
Kezdjük ott, hogy Kuba kényelmetlenül közel van az Egyesült Államokhoz, legalábbis az amerikaiak felfogása szerint. És ezt nem is rejtették véka alá, gondoljunk csak a spanyol-amerikai háború után kiadott Platt-nyilatkozatra,
De még egy nagyhatalom sem mindenható, 1959-ben győzött Fidel Castro szocialista forradalma, Amerikának pedig kezdett főni a feje. Először a kubai vállalatok államosítása, majd az új vezetés szovjet kapcsolatai miatt. A rendszer megdöntésére küldött, Amerikában kiképzett kubai emigránsok 1961-es akciója csúfos kudarcba fulladt, ám a Szovjetunió számára ez okot adott a cselekvésre.
Kellett persze az is, hogy Hruscsov tapasztalatlan, befolyásolható politikusnak tartotta a ’61-ben megválasztott John Fitzgerald Kennedyt, ezért bátran blöffölt, a gyakorlatban pedig hazárdjátékba kezdett a világ sorsával. A CIA egyre több szovjet hajót érzékelt a karibi térségben,
A Szovjetunió több ezer kilométer hatótávolságú, atomtöltetű rakétákat telepített az Egyesült Államoktól mindössze 90 mérföldre fekvő szigetre. Kennedy óriási dilemma előtt állt, ráadásul az idő is sürgette: a fegyvereket bármikor bevethetik. Tanácsadói két pártra szakadtak, egyesek azonnali légicsapást sürgettek, mások – a béke érdekében – tengeri blokádot.
Hajszálra a háborútól
Egy hétig teljes csönd volt, majd október 21-én az elnök közölte szövetségeseivel a rakétatelepítés tényét és azt, válaszként tengeri blokádot von Kuba köré. Másnap mindezt a közvélemény tudomására hozta, amerikai hadihajók pedig hermetikusan elzárták a szigetet a külvilágtól. Kevesen tudják, hogy a nagy bejelentés előtt néhány nappal Kennedy asztalán még ez a bejelentés feküdt:
Ezen a reggelen vonakodva ugyan, de megparancsoltam a fegyveres erőknek, hogy indítsanak támadást és pusztítsák el a kubai nukleáris fegyvereket.
A blokád megsértése természetesen a harmadik világháború azonnali kitörését jelentette volna, a világ feszülten figyelt. De a szovjet hajók megálltak. “Farkasszemet néztünk és úgy tűnik, a másik fickó hunyta be először a szemét” – mondta az amerikai külügyminiszter. Kennedy pedig minden katonai akciót elnöki jóváhagyáshoz kötött, és elrendelte, minden hajón legyen egy oroszul beszélő tiszt.
A háborút természetesen Hruscsov is el akarta kerülni, gyakorlatilag mindkét vezető elborzadt a lehetséges következményektől, így inkább kompromisszumos megoldást kerestek. A megállapodás október 28-án született meg: az USA vállalta, hogy leszereli törökországi rakétáit, és elfogadja Kuba politikai berendezkedését, a Szovjetunió pedig elszállította arzenálját a szigetről. A válság megoldódott.
“Utóélete” pedig kifejezetten hasznos volt a jövőre nézve. A két szuperhatalom 1963-ban megkötötte az atomcsend-egyezményt, és forródrótot hoztak létre, ami közvetlen kapcsolatot létesített a két ország vezetése között.
