A sajtóban és az interneten számtalan olyan egypetéjű ikerpárokról szóló történet kering, akiknek az élete, bár fiatal korukban elszakították őket egymástól, feltűnően hasonlóan alakult. Ott van például a „két Jim” története: James Springeré és James Lewisé, akik egyhónapos korukban két különböző nevelőcsaládhoz kerültek, és 39 éves korukig nem is találkoztak újra egymással. És mégis: mindkettejük első feleségét Lindának, a másodikat pedig Bettynek hívták; mindkettejüket érdekelte a műszaki rajzolás és az ácsmesterség; mindkettejük kedvenc tantárgy a matematika volt az iskolában; mindketten ugyanannyit ittak és dohányoztak és a nap azonos szakában fájdult meg a fejük. Az élet szinte minden területén hátborzongató hasonlóságokat mutattak, mintha – egypetéjű ikrek lévén tökéletesen azonos – génjeikben lett volna megírva a sorsuk.
Meg van írva?
A Minesotai Iker- és Családkutató központ kutatásai arra utalnak, hogy meghatározó tulajdonságaink jelentős része több mint felerészben öröklött – köztük olyanok is, mint a tekintélytisztelet, a stressztűrő képesség, vagy éppen az, hogy mennyire vagyunk kockázatkeresők. Sőt, egyes kutatók szerint a genetika még a vallásos és politikai meggyőződéseinkre is hatással van.
Sokan vannak, akik a fenti kutatási eredményeket szerfelett nyugtalanítónak tartják. Nem véletlenül, hiszen nehéz elfogadni, hogy szabad akaratunk helyett különféle biológiai sajátosságokon múlik, hogy miben hiszünk és miszerint cselekszünk. Szeretnénk azt hinni, hogy saját tudatos mérlegelésünk alapján hozzuk meg a döntéseinket; de mi van, ha tévedünk, és valójában csak a génjeinkben kódolt parancsokat követjük? Ahhoz, hogy megválaszolhassuk ezt a kérdést, érdemes közelebbről is megvizsgálni, milyen következtetések vonhatók le az egypetéjű ikrek élettapasztalataiból.
Kezdetben volt a nevelés
Tim Spector, a londoni King’s College professzora több mint húsz éve tanulmányozza az egypetéjű ikreket. Már a kilencvenes években, a pályája elején meggyőződésévé vált, hogy a génjeinknek komoly befolyása van a személyiségünkre nézve – igaz, akkorian csak kevesen voltak hajlandók elfogadni ezt az elméletét. „A társadalomtudósok iszonyodtak attól a lehetőségtől, hogy a gének nagyban meghatározhatják, kik vagyunk, különösen attól, hogy hatással vannak arra, hogy mekkora az IQ-nk, milyen a személyiségünk és miben hiszünk” – hangsúlyozta Spector a Guardiannek nyilatkozva. A tudós elhatározta, hogy minden áron bebizonyítja, igaza van, szentül hitte, hogy „egyetlen olyan tulajdonságunk sincs, amely ne lenne többé-kevésbé genetikailag meghatározott”.
Ma már ő is máshogy látja ezt a kérdést. Legtöbb kollégájához hasonlóan ő sem hiszi, hogy „minden apró sajátosságunkra volna egy külön gén”: valószínűbb, hogy valamennyi örökletes tulajdonságunk több gén bonyolult interakciójára vezethető vissza. Persze, ez önmagában még nem jelenti azt, hogy legjellemzőbb személyiségvonásaink, meggyőződéseink, sőt, akár a véleményünk is, ne lenne genetikailag meghatározott.
Spector hangsúlyozta, hogy a genetika mellett a környezeti tényezők is alapvető hatással vannak a főbb tulajdonságainkra nézve. Mint például az intelligenciaszint: „Nem véletlen, hogy a Harward jó családból jövő hallgatói között jóval nagyobb arányban találhatunk kiugróan magas IQ-val rendelkező fiatalokat, mint a detroiti szegénynegyedek lakói között. Miért? Mert azok, akik a Harvardra mennek jellemzően olyan középosztálybeli családokból jönnek, amelyekben fontosnak tartják, hogy a gyerekek hozzájussanak a lehető legjobb oktatáshoz”.
Két ikerlány
A kutató szerint az ikrek közötti hasonlóságok könnyen félrevezethetik a felületes szemlélőt. „Ha ikrekkel találkozunk, rögtön a hasonlóságokat vesszük észre – mondta. – Az akaratlan grimaszokat, manírokat, a testtartást, ahogy nevetnek. Hogy ugyanolyan pózban ülnek, ugyanúgy teszik keresztbe a lábukat, ugyanazzal a mozdulattal veszik fel a dohányzóasztalról a kávéscsészéjüket, még akkor is, ha ki nem állhatják egymást, vagy egész életükben máshol éltek.” Spector hangsúlyozta, annak ellenére, hogy hajlamosak vagyunk azt hinni, ezek a külsőségek mélyebb hasonlóságokat tükröznek, valójában nincs különösebb jelentőségük. Génjeink önmagukban jóval kevésbé befolyásolják az életünket, mint az eddigiek alapján gondolnánk.
A kutató egy walesi ikerpár, Ann és Judy történetén keresztül próbálta megvilágítani a fenti tézist. A két hölgy a negyvenes években született, egy ötgyerekes család legkisebb gyerekeiként. Mivel a szüleik nem tudtak gondoskodni róluk, két nagynénjük vállalta a nevelésüket. Három hónappal később Judy visszaköltözött a szülőanyjához, míg Ann a nevelőszüleinél maradt. A lányok ugyan ugyanabban a városban nőttek fel, de sokáig egyáltalán nem találkoztak egymással, más környéken éltek, más iskolákba jártak. Más körülmények között nevelkedtek: Judy egy külvárosi szegénynegyedben lakott, Ann pedig egy jobb környéken, középosztálybeli kényelemben töltötte a gyerekkorát.
Judy saját bevallása szerint „igazi rosszcsont utcagyerek” volt, Ann viszont afféle könyvmoly, aki játék vagy barátkozás helyett inkább olvasással töltötte az idejét. Nem véletlen, hogy míg ő az általános iskola végeztével könnyedén letette a vizsgáit, és gimnáziumba ment, a húgának nem ment a tanulás; végül otthagyta a középiskolát, és egy bútorboltba ment dolgozni. Annek remekül ment a tanulás, és bár tizenhat évesen, miután idős nevelőapja megbetegedett, ős is otthagyta az iskolát, „fehérgallérosként” a helyi önkormányzati hivatalnál kapott munkát.
Egyformán különbözők
Nem sokkal később mindketten megházasodtak, és teherbe estek. Mindkettejük férje nehéz természetű, erőszakos ember volt, ám míg Ann nem volt hajlandó csendben tűrni a sorsát, és néhány hónapon belül elvált, Judy 17 évet húzott le a saját – bántalmazó – kapcsolatában. „Többször is elhagytam, de végül mindig visszamentem hozzá. Kénytelen voltam, hiszen a családomtól nem kaptam támogatást” – mondta.
A két ikerlány élettörténete tehát alapvető különbségeket mutat – ahogy a személyiségük is. Ann egész életében jobb körülmények között élt, és ennek meg a gondoskodó családi háttérnek köszönhetően az egészségét is megőrizte. „Judynak hiszterektómiája volt. Gond van a veséjével. Magas a vérnyomása. Engem ezektől a betegségektől megkímélt az élet” – mesélte.
A két nő gondolkodása és viselkedése is nagyon különböző. Politikai véleményük ugyan hasonló, de míg Judy hívő keresztény, Ann „meggyőződéses ateista”. Judy nyersebb, Ann diplomatikusabb, Judy hajlamos beleszólni a gyerekei életébe, míg Ann inkább hagyja, hogy a saját fejük után menjenek. Mindez nyilvánvalóan a körülményeik és a neveltetésük közötti különbségekre vezethető vissza.
A genetika sem mindenható
Spector szerint Ann és Judy története azt bizonyítja, hogy bár a génjeink valóban hatással vannak arra, hogy hogyan éljük az életünket, valójában csak azokat a velünk született lehetőségeket határozzák meg. Felállítanak ugyan bizonyos korlátokat – az emberek egy része például neveltetésétől függetlenül hajlamosabb a vidámságra, mint a szomorúságra, vagy több érzéke van a matematikához, mint az irodalomhoz –, de mindez nem jelenti azt, hogy génjeinkben meg lenne írva a sorsunk. Számos lehetőség közül választhatunk – és abban, hogy végül milyen emberré válunk, legalább akkora szerepet játszik a környezet és a családi háttér, mint a genetika.
A professzor, aki húsz évvel ezelőtt még a genetika mindenhatósága mellett tört lándzsát, ma már úgy látja, ha túlságosan nagy figyelmet fordítunk a génekre, figyelmen kívül hagyunk egy alapvető igazságot: elsősorban az határozza meg, hogy hogyan boldogulunk az életben, hogy milyen érzelmi környezetben növünk fel, és milyen anyagi erőforrásokhoz, tanulási lehetőségekhez férünk hozzá.
