Ahány ház, annyi szokás, és igaz ez a népekre is. Európai civilizációnk elefántcsonttornyából hajlamosak vagyunk barbárnak, kegyetlennek bélyegezni azt, ami nekünk szokatlan és furcsa.
Megeszik a halott rokont
Endokannibalizmusnak nevezzük például, amikor egy közösség tagja elfogyasztják a számukra kedves halottat. A lényeg, hogy ilyenkor a családtag tovább él rokonaiban, a törzsben, vagyis a legnagyobb tisztelet jele. Az amazóniai warik például egészen a “civilizáció” térhódításáig megsütötték és megették halottaikat. Hátborzongató? Nekünk igen, számukra viszont a rájuk kényszerített földbe temetés az.
Etnográfusok feljegyezték egy házaspár nem múló gyászát gyermekük halála után. A kicsi most egyedül fekszik a hideg földben, míg ha régi szokás szerint megehették volna testét, most nem lenne kitaszítva, magára hagyva, és a szülők lelke is megnyugodhatott volna. Ugyancsak Dél-Amerikában élő indián törzs halottait levelekbe csomagolja és a természet gondjaira bízza a lágy részek eltávolítását. Körülbelül 30-40 nap múlva a holttestet kicsomagolják, a csontokat porrá törik és levesbe főzve elfogyasztják.
Medveisten
A Kelet-Ázsiában honos ainuk a medvékkel ápolnak különleges kapcsolatot, aminek a mackók biztosan nem örülnek. Ők ugyanis megtestesült, földön járó istenek, akiket az ainuk csupa jó szándékból és kapcsolatuk elmélyítése céljából visszajuttatnak a mennybe. Felkutatják hát a téli álmot alvó, kölykeiket anyákat, és megölik őket, a bocsokat pedig elviszik.
Ketrecben nevelik őket 2-3 évig, lelkiismeretesen etetik és ápolják őket. Mikor viszont felcseperedtek, egy szertartás során lenyilazzák őket, vérüket megisszák, húsukat megeszik, koponyájukat és bőrüket pedig dárdára tűzik. Ez az ő templomuk, kapcsolatuk a természetfelettivel.
Együtt az élőkkel
Egy családtag halála, minden szempontból intenzív fájdalommal jár az indonéziai Dani törzs nő tagjainak. Az érthető lelki trauma mellett kénytelenek levágni egy ujjpercüket, ez az ősök szellemének kívánsága. Fájdalomcsillapítás nincs, de a csonkítás előtt egy zsineggel elszorítják az ujjat, hogy elzsibbadjon. A nyílt sebet pedig tűzzel fertőtlenítik.
Ugyancsak Indonéziában, a toradzsák nagyon is megadják a módját a temetésnek. A rengeteg vendég és a bonyolult előkészületek miatt a szervezés sok időt emészt fel és még több pénzbe kerül, amit nem egyszerű összegyűjteni. A halott ezért sokszor hónapokig, sőt évekig a házban marad az élőkkel, egy külön szobában. A koporsókat nagyobb sziklákba vagy természetes barlangokba temetik, a sziklafalakon pedig falifülkéket alakítanak ki, ahová a halottat megszemélyesítő, az ő ruháit viselő bábut. A csecsemőket hatalmas élő fák törzsébe „temetik”, hogy lelkük tovább éljen a fában.
Fotó: Europress/Getty Images/Ulet Ifansasti
