Miután 1492-ben Kolombusz Kristóf belebotlott az Újvilágba, számos kincset vitt haza az Óhazába – ezek egyike az a dohány volt, amit az amerikai őslakosok egyes becslések szerint már Krisztus kora óta szívtak.
Az Európában akkor még teljesen ismeretlen kategória, a dohányosok táborának egyik előfutára egy Rodrigo de Jerez nevű tengerész volt, aki szülővárosába, a spanyolországi Ayamote-ba visszatérve átvitt értelemben is megszívta a dohányt. Az orrából és szájából áradó füst láttán honfitársai levonták az egyetlen logikus következtetést: a férfit démon szállta meg.
Az inkvizíció rövid úton hét év börtönre ítélte. Más kérdés, hogy szabadulásakor már teljesen elfogadott, sőt, népszerű volt a füstölgés. Az eset kétségtelenül igazságtalan, de Rodrigo még a szerencsések közé tartozik, ugyanis ötszáz éve ennél sokkal szigorúbb büntetéseket is kiszabtak.
I. Jakab angol király például személyesen írt pamfleteket az undorító dohányról: “A szokás undorító a szemnek, utálatos az orrnak, káros az agynak, veszélyes a tüdőnek, míg bűzös, fekete füstje leginkább a pokol mélyéről előtörőre emlékeztet.” Éppen ezért megtiltotta hazai termesztését és olyan magas vámot vetett ki rá, hogy ellehetetlenítse kereskedelmét.
VIII. Orbán pápa hasonlóan vélekedett, ezért 1642-ben kiátkozással rendelte sújtani mindazokat, akik templomban vagy egyéb szent helyen mernek rágyújtani. A kortárs Oroszországban “csak” ostorcsapás és az orrlyukak felhasítása járt a dohányzásért.
A legsúlyosabb büntetést Kínában és Törökországban szabták ki a XVII. század első felében: halál. A távol-keleti országban lefejezés, míg a törököknél emellett akasztás vagy kiéheztetés volt a módszer.
Egy emberöltőn belül azonban, az 1600-as évek második felére nyoma sem volt a drákói szigornak, mivel a dohány egyrészről népszerű, másrészről jól adóztatható volt.
