„Miután jövőre a széria eléri a jubileumi, huszadik részt, valahol sejthető volt, hogy nem idén lesz eldurrogtatva a puskapor jelentős része” – írtam tavaly a jobbára klisés átvezetőkkel felvértezett Modern Warfare II-ről. Azt kívánom, bár igazam lett volna, de sajnálatos módon nem vagyok nagy jóstehetség, hiszen az idei Call of Dutyt kipróbálva legszívesebben magamon alkalmaznám a Men in Black-filmek pirosan felvillanó, az emlékeket törlő neutralizáló készülékét.
Az idei rész a 2022-es közvetlen folytatása, a fejlesztésért a Sledgehammer Games felelt, akiknek állítólag besegített az FPS műfajt egykor forradalmasító Infinity Ward is, hogy együtt tákolják össze a teljes értékű játéknak aligha, sokkal inkább DLC-nek tekinthető Modern Warfare III-at. Míg a tavalyi epizódnál az egyjátékos kampány legalább helyenként szórakoztatónak bizonyult, addig az MWIII idén szinte már kísérletet sem tesz arra, hogy értékelhető/élvezhető játékélményt nyújtson.
Már megint az oroszok
A tesztalanyunk kampánya azt a sztorit követi, amit a 2019-ben a rebootolt Modern Warfare-széria megkezdett: megkapjuk a Task Force 141 nevű katonai csapatot a már jól ismert Price-szal, Soappal és Ghosttal, majd rögtön az első misszióban kiszabadul a börtönből az orosz Vlagyimir Makarov, az eredeti trilógia fő antagonistája. Az ő célja ezúttal is a világ szétzilálása, és ennek érdekében nem fél a legaljasabb eszközökhöz folyamodni. A kampány kipörgetéséhez elegendő 4-5 óra, és annak ellenére, hogy a sorozat védjegyének számító átvezető animációk jobbak és grandiózusabbak, mint valaha, az összkép mégis bántóan sablonos, meg sem közelíti az eredeti MW-trilógia színvonalát.
Tizennégy küldetés során ugrálunk ide-oda az időben, de a pályák legtöbbje a szokásos lineáris receptet követi: A-ból megyünk B-be, miközben legyilkoljuk az orosz ultranacionalistákat. Ezen missziókat olykor megszakítják az Open Combat elnevezésű feladatok, amik nyújtanak némi szabadságot: a térképet figyelve kell ide-oda szaladgálnunk, feladatokat megoldva az elmaradhatatlan lövöldözés közepette. Bár ez elkönyvelhető újításként, azért rendesen kizökkenti a játékost, és hiába ötlettelenek a hagyományos pályák, szomorú módon az Open Combatnál még így is jobbak.
A kampány nélkülöz mindenféle értékelhető koncepciót, amit a fejlesztők azzal igyekeztek palástolni, hogy a lehető legkülönbözőbb helyszínekre dobják be a játékost lövöldözni. Mindez aligha ér 26 ezer forintot, főleg úgy, hogy a játékélmény lényegében semmit nem változott az elmúlt évekhez képest. Persze mondhatnánk, hogy már senki nem a sztori miatt vesz Call of Dutyt, de a helyzet a multiplayer frontján sem jobb.
A multi legalább megéri a pénzét?
Tudvalevő, hogy a Call of Duty-játékoknál évek óta a multiplayer a valódi hívószó, így a gyatra kampány megbocsátható lenne, amennyiben a fejlesztők a többjátékos módra fordítják az energiájuk nagyobb részét. A kezdés még egész szimpatikus, hiszen az MWII-ben megszerzett javaink áthozhatók az idei részbe, ami még úgy is pozitív fejlemény, hogy érezhető, a fejlesztők visszavettek a korábban megszerzett és feltuningolt mordályok erejéből. Rutionos CoD-játékosként pedig innentől nem lesz őszinte a mosolyunk, hiszen komoly újdonságokat nem tartogat a multiplayer.
Megkapjuk az olyan klasszikus játékmódokat, mint a Hardpoint, a Ground War (ez már néhány éve is Battlefield-koppintásnak tűnt, most sincs másként), a Domination, az FFA és persze a Team Deathmatch. Ezt bővíti idén a – „barátságos” elnevezést kapó – Cutthroat mód, amiben összesen kilenc játékos vehet részt, és a mérkőzések meglehetősen gyorsan lepörögnek.
A War mód csak részben számít újnak, hiszen a sok évvel ezelőtti, második világháborús CoD: WWII-ben már találkozhattunk vele. Ennek lényege, hogy a támadó csapatnak célokat kell teljesíteni, az ellenfél pedig próbálja ezt megakadályozni.
A TTK-értéket (time-to-kill) – ez a szám adja meg, milyen hamar tudunk végezni ellenlábasainkkal; minél kisebb, annál jobb – megemelték a játékban, most már 150-ről indul mindenki, így értelemszerűen már több töltényt kell az ellenfeleinkbe pumpálni, hogy elhasaljanak. Megoszlanak a vélemények arról, hogy ez mennyire volt jó döntés a fejlesztők részéről, én inkább a nem felé hajlok, tekintve, hogy rutinnal a kézben sem egyszerű skalpokat halmozni a játékban.
Némileg átdolgozták a perkrendszert is, így egyes eszközök megszerzése napi kihívások teljesítéséhez van kötve, mások elérhetők alapból, de a legtöbb az online harctéren elért fejlődést követő szintlépésekkel nyitható meg. Természetesen idén sem kerülhető ki – köszönhetően a rossz matchmakingnek –, hogy amennyiben alapfegyverrel érkezünk a meccsbe, egy már negyvenes szinten lévő játékos könnyedén ledarál bennünket. Nem szabad, hogy ez kedvünket szegje, mert a fejlődés egyébként észszerű, átgondolt, ezen a téren nem tapasztaltam olyat, ami csorbítana a játékélményen.
A gunplayről szintén ódákat lehet zengeni:
Amiért viszont joggal dühös mindenki, hogy új pálya valójában nincs az MWIII-ban, az összes bejárható terep a 2009-es MWII-ből került ide (tehát nem a tavalyiból), csak felújított formában. Ez olyan értelemben talán nem probléma, hogy a veterán játékosokat így könnyebben be lehet csábítani a játékba, de az új helyszínek teljes hiánya azért összességében azt mutatja, hogy ezzel a programmal egyáltalán nem foglalkoztak annyit a fejlesztők, amennyit kellett volna.
Hatalmas pozitívum ugyanakkor a Zombies mód, ami hiába nagy kedvence a rajongóknak évek óta, ezidáig hiányzott az MW-sorozatból. Most viszont ezt is megkapjuk, és az élőhalottak elől menekülés annak ellenére is nagyon szórakoztató, hogy lényegében az MWII-es DMZ játékmód lebutított verzióját kapjuk meg élőhalottakkal. Egy maximum háromfős csapat tagjaként ledobnak minket a pálya egy szegletében, majd egy rövidebb sztorit követve haladhatunk előre, fejleszthetjük cuccainkat, miközben a zombik száma folyamatosan nő. A végső cél a kimenekítési pont elérése. Jó móka, de a játék többi részéről sokat elárul, hogy a tesztidőszak alatt ebbe a játékmódba tettem bele a legtöbb időt, egyúttal itt szórakoztam a legjobban.
Erre senki nem fog emlékezni
A kevesebb mint két év alatt fejlesztett MWIII csak erős jóindulattal nevezhető kiforrott darabnak: összecsapott és kiegészítőként jobban működött volna, mintsem teljes árú programként. A silány egyjátékos mód, a nem sokban változó, de még mindig szórakoztató multi ugyanakkor azt is garantálja, eladási számokban ez a CoD sem fog szégyenben maradni, talán csak a fejlesztői, akik – bár a kellemes nosztalgiázással és a remekbe szabott zombimóddal igyekeztek palástolni, amit kell – még így sem lehetnek büszkék a végeredményre.
Már most garantálható, hogy az idei Call of Duty is hónapokra lefoglalja majd a széria szerelmeseit, de érdemes lehet a tágabb képet is nézni: hol lesz az a pont, mikor a szériától a legvérmesebb rajongók is elpártolnak majd? Ha a játékosok továbbra is hajlandók ezért az elfogadhatónak még nagy jóindulattal sem nevezhető csomagért 26 ezer forintot fizetni, úgy biztosra vehetjük, hogy a kiadó és a fejlesztők a jövőben sem fogják összetörni magukat, hogy ennél jobb végeredményt tegyenek le az asztalra.
